Az igazi komikusokról tudható, hogy az életben ritkán viccelnek. Civilben csöndes, szemlélődő emberek, és a tekintetükben gyakran megbújik a szomorúság. Így volt ez Csala Zsuzsával is, aki a színházban és a televízóban csillogott, azonban előadás után átvette a kedvenc mackónadrágját, hazament, és csak látszólag volt közvetlen személyiség. Őt megnyitni komoly feladat volt a legharcedzettebb újságírónak is.
Beleivódott a rettegés
„Édesanyám nevelt engem és a testvéreimet, ő jelentette a gyerekkorom – mesélt egy interjúban egykor Csala Zsuzsa, akinek édesapja korán elhagyta a családot, és Amerikába disszidált. – A körülmények nem voltak jók, mert háborús gyerek vagyok, és még emlékszem a bombázásokra. Mélyen belém ivódott a rettegés, a félelem, a menekülés, szóval minden, ami ezzel jár. Nem voltam boldog gyerek, mert állandó félelemben éltem.”
A színésznő felnőtt élete sem indult könnyen. 16 évesen, korkedvezménnyel felvételt nyert a színművészetire, de harmadéves korában eltanácsolták. Akkor nagyon kétségbeesett, hogy itt áll szegény lányként, végzettség nélkül, mihez kezdjen az életével? Mint mondja, édesanyja tartotta benne a lelket. „Az ő legnagyobb erőssége a humora volt. Ezt anyám nevelte belém, mert a sok rosszat nem lehetett volna másképpen elviselni, ha az ember nem nézi az élet humoros oldalát. Azt, hogy minden rosszban van valami jó. Jó az, hogy a rosszat azért viselem el, mert tudom, hogy van jó is. Tehát ezért tudom megbecsülni a jót. Mert azt is tudom, mi a rossz” – nyilatkozta a színésznő, aki ugyan a Színművészeti Főiskolát nem fejezte be, de a szakma hamar rátalált, és a kabarék világa egész életében a tenyerén hordozta.
Legyőzte a pánikbetegséget
Fiatal színésznőként Csala Zsuzsa mégsem volt boldog, de ezt csak idős korában vallotta be, méghozzá egy portréműsorban, ahol előkerült egy 1978-as fénykép. Akkoriban súlyos betegség gyötörte, amit csak évtizedekkel később diagnosztizáltak.
„Pánikbeteg voltam, de akkor még nem tudtuk, hogy ezt így hívják” – magyarázta a riporternek a színésznő, aki abban az időszakban nem akart élni, semminek nem látta értelmét, semmiben nem lelte örömét, sőt még a mozgással is meggyűlt a baja.
„Nem tudtam menni, csak a falba kapaszkodva, vagy ha valakibe belekaroltam. Az aktuális előadásban egy bohócot játszottam, de annyira beteg voltam, hogy nem tudtam, hol van a közönség. Én ezt az állapotot senkinek nem kívánom, két évig voltam benne, és saját magam küzdöttem le, kórházban is feküdtem, senki a mai napig nem tudta, hogy én pánikbeteg voltam” – mesélte a művésznő a régi világról, amikor a lelki eredetű betegségek még nem kaptak akkora hangsúlyt, mint napjainkban.
Bánta, hogy nem lett édesanya
A színésznőnek a szakmája mellett a másik nagy öröme volt az életben, hogy hamar társra lelt. Férjét, Kürtös István színművészt 1955-ben ismerte meg a Déryné Színházban. Együtt játszottak Molière: Dandin György című darabjában. Harmóniában éltek együtt egészen a férj 1996-ban bekövetkezett haláláig. Nagyon szerették egymást, azonban gyerekük nem született.
„Mire ráeszméltünk, hogy kell gyerek, már késő volt. Pedig lett volna alkalom, de mindig úgy éreztem, hogy nagyon fontos szerepet játszok, és a színházi világból nem lehet kimaradni. Már 40 éves voltam, amikor megvolt a budai ház, a jólét, amiért addig robotoltam, de akkor rájöttem, hogy késő. Ma már nagyon-nagyon bánom, hogy ilyen keveset éltem magánemberként” – mondta szintén időskorában. Csala Zsuzsa férje távozása után még sokáig játszott, és élete végéig őrizte a férfi emlékét. Ahogy mesélte, elmerült a hobbijaiban, megtanulta magát egyedül is jól érezni. Szeretett otthon kertészkedni, keresztrejtvényt fejteni, olvasni, miközben bernáthegyi kutyája mellette pihent. Az utazás sosem vonzotta, mindig mondogatta, számára az a tökéletes nyaralás, ha becsukhatja maga mögött a kertkaput. 80 évesen, agyvérzés miatt ment el – addigra úgy tűnt, megtalálta önmagában a gyerekkora óta áhított belső biztonságot.
Fotó: MTI, Ványi Ákos, Rákosi Péter, archiv
