Riport

„Játékmester vagyok a Póni dombról”

Dunai Attila utazó játékfilozófus iskolában, könyvtárban, kocsmában, kávézóban és búcsúban játszik ismeretlen emberekkel. Ha pedig épp otthon van, újabb és újabb játékokon töri a fejét.
riport játékmester

Sokan emlékeznek a Baranya megyei Magyar-lukafán arra a varázslatos lelkű fiatal házaspárra, akik nyaranta egy régi istálló helyén, a Póni dombra várták
a mezítlábas, porban szaladgáló gyerekeket. Ott, abba a világvégi kis falucskába soha nem jutott le népművelő. De Dunai Attila és felesége Ildikó, közös játékot szervezett nekik. Ha elfáradtak, akkor a felesége gitározott, énekelt, a refrént öles betűkkel egy kartonpapírra írta, így tanulták meg a szöveget. Sokszor napestig tartott a mulatság, amit tánccal zártak. Az újonnan érkezők el sem akarták hinni, hogy így, játszva is lehet élni. Persze, a különleges hangulatú együttléteknek hamar híre ment. Még a szomszéd falvakból is átjártak a gyerekek, majd később megjelentek a szülők is. Akadt a felnőttek között, aki eleinte a játék szótól is idegenkedett, de miután őt is sikerült bevonni, néha még a gyerekeknél is jobban élvezte a vetélkedők hangulatát. Attila úgy véli, játékai nem értek véget a naplementével, mert a gyerekek a Póni dombról hazatérve megosztották az élményeiket. Huszonöt év telt el azóta, Attilának mára az egész ország a játszótere lett. „Hétéves lehettem, mikor édesapám Amerikába ment, édesanyám pedig egy vidéki színtársulatnál játszott. A karrierje fontosabb volt, ezért nem tudott magához venni – emlékezik az utazó játékfilozófus. – Amikor érettségi után a fóti gyermekvárosból kijöttem, se családom, se otthonom nem volt, az osztálytársaim szétszóródtak. Nem voltak barátaim, nem volt kivel beszélgetni, jobb híján a játékba menekültem a magány elől. Kitaláltam a világító és zenélő tollaslabdát, megkaptam rá az ipari mintaoltalmat is, de a szabadalmaztatásra már nem volt pénzem. Úgy tudom, a kínaiak meg is valósították.”

Öt után kezdődött a csoda

Attila számára a drámai áttörést a zalaszentgróti színjátszó tábor hozta, majd az ott tanultakat Magyarlukafán használta fel. „Magyarlukafán minden nap öt óráig építgettük, javítgattuk a romos házunkat, Ildikó kapálta a veteményesünket, de utána pontosan öt órakor kezdődött a csoda. Amint elkezdtünk labdázni, megjelentek a környékbeli gyerekek. Rögtön elfogadták, hogy én vagyok a játékmester a Póni dombon. Gyorsan összebarátkoztunk, ennek köszönhetően a falu is hamar befogadott minket. Megdöbbentő élmény volt, mikor egy kisfiú félve megkérdezte az apját: apu, szerethetem Attila bácsit? Később újabb és újabb játékokat fejlesztettem, amiket először a gyerekeimmel, Lucával és Bencével próbáltunk ki, majd a visszajelzésük alapján csiszolgattuk a feleségemmel. Az első nagy dobásom a Gazdálkodj okosan! – című társasjáték továbbfejlesztett verziója, a Csoki Tőzsde volt. Azzal a különbséggel, hogy az én játékomban a képességeken és az aktivitáson, a kommunikáción múlott a győzelem, nem pedig a szerencsén vagy a véletlenen.”

Pétert is elvarázsolta

Attila játszótársai között akad kicsi és felnőtt egyaránt. Soha nem felejti el azt az autista kisfiút, Pétert, akinek csak nagyon ritkán lehetett hallani a hangját. De a szülei az első játék során sírva hallgatták őt, mert váratlanul olyan összefüggően és felszabadultan beszélt, mint aki soha nem akarja abbahagyni. Attila mintegy 100 társasjátékot fejlesztett, van, amit két ember és van, amit akár 200 is játszhat egyszerre. Hogy hol? Faluházban, cukrászdában, kocsmában, könyvtárban, búcsúban, kollégiumban, rendhagyó osztályfőnöki órán vagy családi ebéd után, az asztalnál. „Akkor érzem elégedettnek magam, ha a végén mindenki azt mondja: játsszunk még! És én sem tudom abbahagyni. Szeretném, ha minél több felnőtt elhinné, a játék az öröm egyik legtermészetesebb forrása. Megfigyeltem, hogy akik sokat játszanak egymással, a viták és veszekedések ellenére megszeretik egymást. A játék egyáltalán nem valami gyerekes tevékenység, hanem igazi varázslat. Nemcsak ügyesebbek, bölcsebbek leszünk tőle, de megtanuljuk megérteni és elfogadni egymást.”

„Számomra ő a világ legjobb apukája”

Bárhová is utaztunk, apukám mindig fel volt készülve játékokkal. Így előfordult, hogy alig fértünk be a kocsiba, és nehezen indultunk el, de megérte, mert fantasztikus volt látni, hogyan varázsol össze idegenekből pár perc alatt egy önfeledten játszó csapatot. Számomra ő a világ legjobb apukája. Testvéremmel, Bencével sok helyre elkísértük, és rengeteget tanultunk tőle. Most, hogy felnőttünk, ritkábban van lehetőség, hogy együtt játsszunk, de a családi összejöveteleken, ünnepeken mindig előrukkol valami újdonsággal, és ekkor újra gyereknek érezhetem magam.

Címkék: