A Nyírő család kálváriája minden közelállót megrendített. Egykori otthonuk a pécsi belváros puccos, polgári házai között bújik meg. A bokáig sáros udvaron nehéz elképzelni, hogy itt valaha biztonságos, meleg fészek várta őket, olyan, ahová jó minden nap hazamenni. Most pedig? A sebtében befalazott bejárati ajtó és ablak, az üszkös tetődeszkák, a földre szórt kormos ruha és az égett plüssmackó mind pusztító tűz nyomait hirdeti. A biztonsági őrként dolgozó Nyírő József keserűségében a fejét szorítja, de annyira, hogy elfehérednek az ujjai. Erzsike próbálja nyugtatni, de szavaiból hiányzik az erő. Pár napja még úgy hitték, örökkévalóságig tart a boldogságuk, hiszen szerető családjuk, szép otthonuk van, és csak ez számít. Most pedig egy pillanat alatt földönfutók lettek, sorsuk mások kezében van. „Húsz évig laktunk a Garay utcai önkormányzati lakásunkban, amit állandóan csinosítgattunk – meséli Erzsébet. – A súlyos beteg fiunk, Dávid miatt sürgősen kell egy másik otthont szereznünk. Ő születése óta értelmi fogyatékos, képességei egy kétéves kisgyerek szintjén megrekedtek. Bár mindennap fejlesztő foglalkozásra jár, tudjuk, sosem lesz képes önállóan élni, mi jelentjük számára a biztonságot. Ezért is fáj különösen, hogy porig égett a házunk. Másikra nincs pénzünk, hiszen minden fillér Dávid kezelésére kellett.” Erzsike elbeszéléséből kiderül, karácsony másnapján a szüleinél ebédeltek. Már túl voltak franciasalátán, épp a töltött káposztát várták, amikor a férjét telefonon riasztotta a főnöke: menjen gyorsan, ég a házuk.
Összeroppant a látványtól
Az asszony és a két gyerek a nagyszülőknél maradt, József lóhalálában rohant haza. Addigra a rendőrök már két oldalról lezárták a szűk Garay utcát, a ház előtt zajos tűzoltóautók álltak. Egyenruhások rohantak ki-be, az udvaron pedig hömpölygött a sáros víz. József percekig földbe gyökerezett lábakkal állt, mint aki nem hisz a szemének. „Összeroppantam a látványtól, úgy zokogtam, mint egy gyerek – veszi át a szót József. – Mindenütt csak füstölgő romok, korom és izzó hamu fogadott. A két cicánk, Foltos és Folti bent égett. Az ablakot, az ajtót már kiemelték a tűzoltók, kihozták a három gázpalackot, a megégett hűtőszekrényt és a mosógépet is. Eltűnt a födém, a tetőn át az eget láttam. Rádöbbentem, itt már nincs mit menteni. Húsz év munkája veszett oda. Könnyes szemmel hívtam a nagyszülőket, pár napig hadd maradjunk náluk.” Erzsike úgy tudja, az egyik szomszéd engedély nélkül rákötött egy drótot az ő elektromos hálózatára, az okozta a vezeték túlmelegedését, az pedig a tüzet. Volt éjjel, mikor arra riadtak fel, hogy a szomszéd a padlásukon trappol. József felment, kiderült, hogy épp rákötött egy vezetéket a hálózatukra. „Ősszel kezdődött ez, mindig bejelentettük a szolgáltatónak, ha észrevettük, hogy a szomszéd a mi áramunkat lopta – panaszolta Erzsike. – Olyankor kijött a villanyszerelő, lefotózta a bizonyítékot, levágta az illegális vezetéket, és elment. Pár óra múlva kezdődött minden elölről. Többször hívtuk a rendőrséget, de nem történt semmi.”
A bizonytalanság a legrosszabb
Mivel Nyírőék otthona életveszélyessé vált, oda már nem mehetnek vissza, de január 31-éig a Lánc utcában kaptak egy kis garzont a pécsi önkormányzattól. A szobában egy ágy van, azon alszik Dávid. A szülők és a kamasz lány, Alexandra pedig a földön. Bár a lakás kicsi, örülnének, ha itt maradhatnának, hiszen Dávid állandó felügyeletre szorul. A fiú a tűz óta nagyon nyugtalan, nem érti, hogy az összes plüssmackója, kisautója, a kézügyességét fejlesztő játéka megsemmisült. „Most a bizonytalanság a legrosszabb. Esténként csak forgolódom, sóhajtozom, bárcsak segítene valaki, hogy visszakapjuk a régi életünket – mondja Erzsike. – A férjemmel húsz éve vagyunk együtt, sok türelemmel és szeretettel minden bajt legyőztünk. Bárcsak kapnánk egy lakást, ahol mindent újra felépíthetünk. Az se baj, ha kicsi, az se baj, ha a földön kell aludnunk, csak a miénk legyen.”
Megsiratta a cicáit
„Soha nem volt még ilyen szomorú karácsonyom, mint legutóbb. Az iskolában még nem is sejtik, mekkora csapás ért bennünket — kesereg Alexandra, a tizenhét éves kamasz lány. — Egy világ omlott össze bennem, mikor megláttam a régi otthonunkat. Földönfutók lettünk, ráadásul a két cicánk, Foltos és Folti is a lángok között rekedt. Ők különösen a szívemhez nőttek, szörnyű, hogy ilyen kegyetlen módon ért véget az életük.” Szerencsére Alexandra mellett áll a barátja, ő tartja most benne a lelket. A lány elhatározta, hogy május végén, a szakvizsgái után külföldre megy szerencsét próbálni. „Azt tervezem, Spanyolországig meg sem állok. Biztos találok a végzettségemnek megfelelő állást, szakács vagy felszolgáló leszek. Kintről segítem majd a családomat, és nagyon remélem, hogy az idei karácsonyt már az új otthonunkban ünnepeljük.”
