Most már jól vagyok, de a hegek a lelkemen sosem múlnak el – mondja nagyot sóhajtva Lajcsi. – A népszerű zenész hosszú idő után először beszél önmagáról és a családjáról. Mint megtudom tőle, azt a négy évvel ezelőtti hajnalt, amikor a boldogasszonypusztai házát megrohanták a rendőrök, a mai napig nem tudja kitörölni az emlékeiből. És azt a négy hónapot sem, amíg be volt zárva. „Az a négy hónap sok dologra elég volt. Többek között rengeteget gondolkodni. Akkor és ott megígértem magamnak, hogy bármi történjék is, be fogom és be is tudom bizonyítani az ártatlanságomat. Ez egy hatalmas harc, ami évek óta tart, de végre talán látom a végét. Egy azonban sajnos biztos: a csodálatos mesevilág, amit a családomnak egykor felépítettem, nincs többé. Újat kell építeni a romok helyére, és ez nagyon nehéz. Ez a rettenetes ügy alaposan megtépázta a feleségemmel és a gyerekeimmel való kapcsolatomat, nem más ez, mint életünk legnagyobb próbatétele. Ha végre lezárul, úgy érzem, megnyugszik a lelkem. Nem csak a családi életemet, a személyiségemet is újra kellett építenem. Ez az új Lajcsi már karcosabb, bizalmatlanabb, és nem az élete részei már a hazug barátok, akik leszerepeltek. Minden letisztult körülöttem” – árulja el. Lajcsi és családja mai napig Boldogasszonypusztán él, ám a zenész azt mondja, ő a történtek óta képtelen az otthonának érezni a vidéki kúriát. A trombitást az is bántja, hogy az elmúlt évek nehézségei három gyerekét is megviselték, de végtelenül büszke arra, hogy összetartó, jó testvérek, és mindannyian egyre jobban megtalálják a helyüket az életben.
„Egy kis garzon pont elég nekem”
„Gyönyörű lányom, Bogi a stílus és a divat világában mozog, ruhákat, táskákat, cipőket tervez. Lala fiam angol nyelvű YouTube- videoblogger lett, és egyre sikeresebb, a legkisebb, Pisti pedig elhivatott természetfotós. Mindhárman érzékeny művészlelkek. Hamarosan mindegyikünknek új élet kezdődik, hiszen felnőttek a gyerekeink, Bogi és Lala már főiskolára mennek, és lassan Pistike is követi őket. Nemrégiben azon kaptam magam, hogy már el is kezdtem tervezni a gyerekek kirepülését követő jövőt. Visszavágyom a szülőföldemre, Soroksárra, ahol annak idején gyerekeskedtem. Imádtam nézni a Dunán elhaladó teherszállító hajókat, és hallgatni a víz csobogását. Mostanában gyakran álmodom a már nem élő drága szüleimmel is, és amikor csak tehetem, kijárok hozzájuk a temetőbe. Figyelem a jeleket, amiket küldenek nekem, és úgy érzem, jókat súgnak, végre örömteli évek elé nézek. Nem számít már nekem sem a csillogás, sem a hatalom. Élvezem, hogy az élet egyszerűbbé vált, és már kúria sem kell! Egy soroksári garzonlakás pont elég lesz nekem, csak legyen ott velem mindenki, akit szeretek” – mesél vágyairól Lajcsi.
„Három éve nem ettem kenyeret”
Lajcsi azt mondja, a legnehezebb időszakokban abba a gondolatba kapaszkodott, hogy a gyerekeinek szüksége van rá. Épp ezért, összeszedte minden lelki erejét, és a belső önvizsgálaton túl a külsején is változtatott. Megszabadult 35 kilótól. „Amikor bajba kerültem, olyan magas volt a cukrom, és olyan rossz egészségi állapotban voltam, hogy nagyon féltem, magukra fogom hagyni a gyerekeimet. Épp ezért, életmód-tanácsadóhoz fordultam. Persze, az eredményt nem adják ingyen. Kenyeret például három éve nem ettem, de nem bánom. Drága nagyszüleimhez hasonlóan, én is majd’ száz évig szeretnék élni.” Lajcsi arról is beszél, olykor bármilyen nehéz is volt érzelmileg kiállnia a közönsége elé, eljárt fellépni. „Kaptam hideget, meleget, de nem törődtem vele. A színpadon ugyanaz a Lajcsi maradtam, aki 7 éves kora óta szórakoztatja az embereket: önfeledt, vicces, vidám. Csak akkor volt kissé savanyú a mosolyom, amikor zárószámként rendre elénekeltem, hogy kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek. Hiszen ha nem lenne humorom, az nem is én volnék. Rájöttem, a nevetés mindenre a legjobb gyógyír.”
„Az én mesémnek még nincs vége”
A nagyszabású Hófehérke musicalt a májusi gyermeknapon mutatják be a Papp László Sportarénában. Lajcsi a Bányafőnök szerepét játssza. „Ugyan nem vagyok színész, de nekem mint komédiásnak, ez a szerep teljesen belefér! Ráadásul azonosulni tudok a figurával: a morcos Bányafőnök a történet végére személyiségfejlődésen megy keresztül, akárcsak a saját történetemben én. A különbség csak annyi, az én mesémnek még nincs vége…” – mondja Lajcsi.
