Amikor körbekérdeztem az ismerőseimet a téma kapcsán, csupán egyetlen olyan barátnőm volt, aki tökéletes jellemzővel illette a gyermekkorát, beleértve a most már idős szüleivel való viszonyát is. A többiek vagy arra panaszkodtak, hogy az apjuk alkoholizmusából fakadó félelmet, terrort nem tudják megbocsátani, de van olyan férfi is a környezetemben, aki azért képtelen a szüleihez kapcsolódni, mert azok bár sosem bántották, valójában nem törődtek vele igazán, és csak úgy felnőtt mellettük. Egy barátom pedig arról számolt be, hogy a testvérét sokkal jobban szerették, és ezt mind a mai napig éreztetik vele – ő ezért feszélyezett a szülei társaságában, és ha lehet, nem is nagyon keresi őket, csak az ünnepeken látogat el hozzájuk. Nem is gondoltam a téma feltérképezése előtt, hogy ilyen sok érintett van, és hogy ez ennyire fáj mindenkinek, pedig már mind túl vannak a negyvenen. Éppen ezért megkértem a pszichológus szakértőnket, Anda Csillát, hogy segítsen utat találni ebben a témában.
Tegyünk egy sétát együtt
Képzeljük el, hogy arra az elhatározásra jutunk: hétvégén valahogy felhozzuk a témát, mert nekünk ez fontos, és mivel a szülők sem lesznek fiatalabbak, nem várhatunk sokáig vele. Arról nem is beszélve, hogy az időskori gondozás is könnyebb úgy, ha tisztázva vannak a múltban elkövetett baklövések, hiányosságok. Mit mondjunk ezen a vasárnapon az apánknak és/vagy az anyánknak? A pszichológus azt javasolja, próbáljuk meg úgy megfogalmazni a számunkra fájdalmas dolgokat, hogy elsősorban a saját érzelmeinkről beszélünk, mert így kevésbé számíthatunk olyan reakciókra, amelyek a védekezést szolgálják. Az is jó, ha van lehetőség kilépni a megszokott környezetből, néha könnyebb séta, kirándulás közben beszélni az érzésekről, mint egy statikus helyzetben, mondjuk az ebédlőasztal mellett ülve. „Segíthet az is, ha meg tudjuk nézni, hogy a szüleink honnan jöttek, ők mit hoztak a saját családjukból. Ez senkit nem ment fel a felelősség alól, de a mi fájdalmunk csökkentéséhez nagyban hozzájárulhat” – teszi hozzá a szakértő.
Nem is érti, miről beszélek!
A kérdéseim során az is kiderült, hogy legtöbb érintettet az foglalkoztatja leginkább, vajon van-e értelme elmondani az évek óta cipelt fájdalmukat a szülőknek? „Erre nehéz egyértelmű választ adni – vallja be a pszichológus. – Nagyon sok függ attól, hogy milyen kapcsolatról van szó, milyen jellegű és mértékű a trauma. Mi lenne a célja a beszélgetésnek: az egymásra találás vagy inkább az, hogy ki legyen mondva, amit átéltek? Sok szülő nem tud azonosulni az akkori önmagával, vagy teljesen máshogy emlékszik a múltra. Könnyen lehet, hogy elbagatellizálja, visszautasítja a témát, ami újabb sebeket okozhat. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy »apám/anyám nem is érti, amit mondok neki«, mert tényleg csak a védekezés vagy a támadás jön ki belőle” – mondja Anda Csilla. Természetesen nem szabad rögtön úgy nekiindulni a dolognak, hogy biztosan nem értenek meg minket, mert egészen biztosan van olyan szülő, aki érteni fogja, miért kell ezzel foglalkozni, és nyíltan lehet vele kommunikálni.
Hogyan uralkodjunk az indulatainkon?
Az évek óta elfojtott düh és harag sokat tud nehezíteni az egyébként sem könnyű élethelyzeten. Legszívesebben minden eddig fájdalmunkat rázúdítanánk a másikra úgy, hogy lehetőleg az egész világ meghallja, mit éltünk át. Azt a szenvedést, amelyet oly régóta cipelünk, és évek óta visszavet minket az életünkben. Egyáltalán lehet valahogy uralkodni a feltörő indulatokon
„Ha ez egy nehéz beszélgetés, nem biztos, hogy sikerül, és még az is lehet, hogy ez irreális elvárás önmagunkkal szemben. Hiába lenne okosabb tárgyilagosan kommunikálni, nem biztos, hogy képesek leszünk indulatoktól mentesen beszélni. Segíthetnek a különböző indulatkezelési módszerek, a mély légzés például, de leginkább akkor, ha van már ebben gyakorlatunk. Mivel ez egy erősen megterhelő helyzet, ne várjuk, hogy éppen akkor leszünk higgadtak” – mondja a szakértő, aki csak akkor javasolja a házastárs, gyermek bevonását, ha fizikai bántalmazás vagy mély traumák állnak a háttérben. „Bántalmazó kapcsolatnál – ahol akár hosszú évek óta nem láttuk egymást – fontossá válhat egy biztonságot jelentő személy jelenléte. Kevésbé traumatikus helyzetekben, ahol a cél inkább a kapcsolat javítása, nem javasolt egy külső fél bevonása, mert csak akadályozhatja a folyamatot.”
Egyedül is továbbléphetünk!
Mi van akkor, ha többször is megpróbáltuk tisztázni a dolgokat a szülőkkel, de csak zárt kapukat döngetünk? A szakember azt mondja, ha a semmiféle nyitottság nincs a másik részről sem a megértésre, sem a változtatásra, illetve, ha folytatódik a bántalmazás valamilyen formában, akkor jobb ideiglenesen vagy végleg megszakítani a kapcsolatot.
„Azt is tudnunk kell, hogy a másik nélkül is tovább tudnunk lépni! Egy másik emberre egy pont után nincs ráhatásunk, de az egyéni terápia – vagy akár egy pszichodráma kurzus esetleg más veszteségfeldolgozó módszer – akkor is segíthet, ha a szülő nem elérhető érzelmileg vagy már korábban elhunyt” – fűzi hozzá a szakértő.
Olykor jól jöhet a segítség!
Amennyiben akár egy kis nyitottságot is érzünk az anya, apa részéről, de még mindenki a saját álláspontját védi és nincs valódi előrelépés, jó ötlet lehet egy mediátor bevonása. „Ez akkor is hasznos, ha olyan szintű a félelmünk, hogy nem tudunk meglenni egy helyiségben a szülővel, de szeretnénk tudatni vele, amit érzünk, vagy hogy meg akarjuk szakítani vele a kapcsolatot – javasolja a pszichológus. – Amennyiben a szülők is motiváltak arra, hogy valóban megértsék, min ment keresztül a gyerekük, mit okoztak neki – még ha olykor a legjobb szándékkal is –, és felismerik, hogy most van lehetőségük egy újrakezdéshez, érdemes egy közös terápiában gondolkodni.” A lényeg, hogy végre megszabadítsuk a lelkünket a hosszú évek óta cipelt terhektől, és felszabadulva induljunk tovább saját utunkon, akár a szüleinkkel, akár nélkülük.
Fotó: adobestock
