Szeretettel fogadott az otthonában, amit az olvasók nevében is köszönök. Egyszer már jártam itt. Örülök, hogy 25 évvel később újra beszélgethetek önnel.
Szilágyi János: Látja, hogy milyen gyorsan rohan az idő! A feleségemmel most már nagy kettőnknek ez a ház, de a mi korunkban már nem szívesen költözik az ember. Szóval, maradunk. Egyébként is nagyon szeretjük ezt a városrészt, mert ebben a budai kerületben nőttem fel. Halász Judit révén sikerült megvennünk a házat, akkoriban itt lakott a szomszédos utcában. Amikor egy közös utazás alkalmával elmeséltem neki, hogy keresek egy komolyabb ingatlant, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ez a ház eladó. Mázlista voltam, mert áron alul vettem. Később felújíttattuk a belső tereket, és a saját ízlésünkre formáltuk.
Hogyan telnek a napjai, amióta visszavonult az állandó szerepléstől, műsorkészítéstől?
Sz. J.: Autót már nem vezetek, a jogosítványomat két évvel ezelőtt visszaadtam. Úgy gondoltam, ha már nem érzem magam biztonságban a volán mögött, akkor el kell engedni ezt a dolgot. A háziorvosom megdicsért, szerinte is jól tettem. Reggel hat és nyolc óra között ébredek. Szeretek sétálni a környéken, vagyis inkább tempósan gyalogolni, szinte mindennap teszek egy nagy kört, és a bevásárlás sem okoz gondot. Néha villamosra ülök, és bemegyek a belvárosba, ha arra akad dolgom, de többnyire itthon netezek, olvasom a híreket, böngészem az online oldalakat. Rádiót nem hallgatok, a tévét is csak elvétve kapcsolom be. Ha úgy hozza a helyzet, Sváby András műsorait megnézem.
A régi kollégáimmal nem nagyon tartom a kapcsolatot, mert nem szeretek hosszasan telefonálni.
A feleségem egy órán át beszélget Friderikusszal, én mindig rövidre zárom a mondandómat. Komjáthy Gyurit múltkor felhívtam, megígértem neki, hogy elmegyek hozzá, de ez még nem történt meg. Mindig közbejött valami: egy orvosi vizsgálat, egy temetés, vagy csak nem éreztem jól magam…
Ez is érdekelhet: Így él valójában a zárkózott Friderikusz Sándor: „Szerintem a boldogság születési rendellenesség”
Milyen egészségügyi problémája van?
Sz. J.: Idegesít, hogy néha szédülök, az orvosok sem tudtak mit kezdeni vele. Azt mondták, próbáljak meg együtt élni a helyzettel. Egyébként fizikálisan jól vagyok, de az időskori demencia engem is elért. Mások nem veszik észre rajtam, de sokszor nem jutnak eszembe a szavak, és hogy mit miért csinálok. Mondok egy példát: elindulok a lépcsőn az emeleti szobába, de félúton elfelejtem, hogy miért is akarok felmenni, mi dolgom van ott. Végtelenül zavar, hogy az emlékezőtehetségem már nem a régi, de ezzel is együtt kell éljek.
Ha hirtelen valami baja lenne, és segítségre szorulna, kit hívna segítségül?
Sz. J.: Természetesen Györgyit. Nagyon egymásra találtunk, boldog házasságunk van. Lassan 40 éve vagyunk együtt, és még mindig jókat beszélgetünk, sok a közös témánk. Nem panaszkodom, mert a nyugdíjunkból és a megtakarításainkból kellemes életszínvonalon élünk. Hosszú, külföldi repülőútra már nem vállalkozom, de még tavaly is elmentünk nyaralni. Szerettem utazni, sokfelé jártam a világban.
Díszlet- és jelmeztervező feleségével, Vidák Györgyivel 1987-ben kötött házasságot. Ön szerint mi a jó házasság titka?
Sz. J.: Az egyik titka az, hogy évek óta nem alszunk közös hálószobában. Ha az ember jót akar aludni, és megteheti, akkor külön helyiségben térjen nyugovóra. Sosem értettem azokat a párokat, akik egy ágyban alszanak. Az egyik tévét nézne, a másik lekapcsolná a villanyt, a férj horkol, a feleséget ez zavarja, és még hosszasan sorolhatnám az idegesítő dolgokat. Györgyivel imádjuk egymást, de mindketten nyugodtan szeretünk aludni.
A gyerekeivel milyen a kapcsolata? Az első házasságából született Gáborral és a második házasságából született Judittal?
Sz. J.: A lányom évtizedek óta Washingtonban él, hetente egyszer beszélünk telefonon. Azt mondta, nyáron hazajön látogatóba, ezt nagyon várom. Szerencsére a fiammal is rendeződött a kapcsolatom.
Egyéves volt, amikor elváltam az édesanyjától, Géczy Dorottyától, aki dacból sokáig nem engedte, hogy találkozzunk. Vasárnapi apuka sem voltam, annyira tiltva volt tőlem.
Amikor Gábor felnőtt lett, egymásra találtunk. Gábor és a hatéves kislánya gyakran jönnek át hozzánk, itt laknak tőlünk nem messze. Szeretek az unokámmal beszélgetni, nagyon értelmes kislány. A lányom fia egy madridi egyetemen tanul, ezért őt ritkábban látom.
Fiatalemberként sokat dolgozott, számtalan sikeres tévé- és rádióműsort készített. Melyikre emlékszik vissza jó szívvel?
Sz. J.: Az élő szilveszteri adásokat nagyon szerettem, és a Halló, itt vagyok! című betelefonálós műsort is. Azt hiszem, a közönség ehhez az utóbbihoz köti a nevemet. Régebben egész Magyarországot beutaztam, rengeteg haknit csináltam. A mai napig szívesen dolgozom, de már csak itthonról. Jelenleg egy könyvet írok, amit a kiadó tavasszal szeretne megjelentetni. Kíváncsi vagyok lesz a címe. Lassan megy a munka, mert minden egyes mondaton elmolyolgatok. Remélem, egy hónap múlva leadható állapotba kerül a kézirat.
Hogyan éli meg az évek múlását? Májusban lesz 89 éves…
Sz. J.: Amikor betöltöttem a nyolcvanat, akkor kicsit megijedtem, hogy vajon hány évem lehet még. A legrégebbi barátomat, Müller Tibit januárban temettem el, és tudom, hogy velem sem lehet már egy hétre előre tervezni. Nincs garancia arra, hogy holnap reggel felkelek. Nem félek a haláltól, csak szenvedni nem szeretnék, a hirtelen elmúlással kiegyezem. Azt szoktam mondani, az élet a halál előszobája. Ha pedig így van, akkor csak egy lépésre vagyok tőle.
Ez is érdekelhet: Szilágyi János a demenciával küzd: „A feleségem szenvedő alanya ennek”
Erre most ne is gondoljunk! Remélem, nem kell újabb 25 évet várnom a következő találkozásra, mert addigra már én is öregember leszek…
Sz. J.: Ha úgy gondolja, és az olvasóknak is érdekes leszek még, felőlem találkozhatunk egy kicsit gyakrabban – zárja le a beszélgetést nevetve.
Fotó: Emmer László, Schumy Csaba, Zih Zsolt
