Már a családja, a felmenői is elég bátrak voltak ahhoz, hogy higgyenek az álmaikban, és megvalósítsák. Anyai nagyapja a főbíró lányával, minden családi ellenkezés ellenére szinte egy fillér nélkül költözött fel egy pici faluból Budapestre, ahol cipésznek állt, és néhány év elteltével az egyik legjobb nevű cipészmester lett. A jég hátán megélő, nagy munkabírású, lehetetlent nem ismerő férfinak tartották, akárcsak Kriszta matematikus-mérnök édesapját, és a mindent elintéző, hatalmas szervezőkészséggel megáldott édesanyját. „Éjjel nappal dolgozni, soha nem feladni. Ezt láttam magam előtt, ebben a szemléletben neveltek fel. A szüleim vasszigorral fogtak, kőkemény elvárásaik voltak. Csak egyes vagy ötös osztályzatot hozhattam haza az iskolából. Azt mondták, ha nem volnának jók a képességeim, nem várnák el tőlem a legjobb jegyet. Úgy neveltek, hogy mindenkinek ki kell hoznia magából a lehető legtöbbet, középszerű nem lehetek. Az egyest azért engedélyezték, mert rossz napja mindenkinek van” – meséli Kende-Hofherr Krisztina.
Folytatás a Meglepetés magazinban!
