Rosta Endre tősgyökeres mohácsiként már hatévesen busójelmezt húzott, és bár az első alkalommal nem viselt maszkot, utólag már megbocsátja magának az akkori „hibát”.
„A busójárás hangulata már gyerekkoromban magával ragadott, és nagyon tetszettek az idősebb maskarás figurák – idézi fel a kezdeteket. – Akkoriban sokkal családiasabb légkörben zajlott a felvonulás, összesen 25-en lehettünk.
Ezzel szemben a tavalyi rendezvényen közel 2700-an öltöztek be busónak.”
Endre 2001 óta készít maszkokat. 2004-ben nyitotta meg a faragóműhelyét, amelyet egy garázsból alakított ki, három évvel később pedig létrehozta a látványműhelyét is, Mohács belvárosában.
„A helyi mesterektől, az ismert fafaragóktól tanultam az alapokat, tőlük lestem el a fortélyokat – meséli. – Nekik köszönhetem, hogy beleszerettem ebbe a szakmába. Nagyon sok mindent megmutattak, de azt azért hozzátették, aki ezzel akar foglalkozni, annak magának kell kitaposnia az utat. Mindenkinek ki kell alakítania a saját stílusát.”
Három napig készül egy álarc
Endrétől azt is megtudom, mi mindenből áll a hagyományos busóöltözet.
„Az öt-hat birkabőrből varrt, szőrével kifordított busóbundát öv vagy kötél fogja össze a derekunkon. A busóviselet a bocskorral, a szalmával kitömött parasztnadrággal, a bütykös harisnyával lesz teljes. Emellett a jellegzetes kellékekkel – kereplővel, kolomppal, tarisznyával és buzogánnyal – felszerelkezve búcsúztatjuk a telet.
A leglényegesebb elem a faragott, hagyományosan állatvérrel festett, birkabőrcsuklyás álarc, amely három napig készül.
Az első nap a faragásé, a második a festésé, a harmadikon kerül fel rá a szarv. Maszk nélkül nem busó a busó” – szögezi le Endre.
„Régebben vörös fűzfából készítettem, de manapság hársfát használok, egyrészt mert könnyebben beszerezhető, másrészt sokkal jobban faragható – magyarázza.
„A fűrésszel méretre vágott darabokat különféle vésőkkel és késekkel alakítom, faragom kívül és belül, igazodva az arc formájához és a szemtávolsághoz, ami igencsak aprólékos munka. A faragás után jön a díszítés. Régen állatvérrel festettem, ma már különféle öregítési technikákat alkalmazok.
Pácolási módszerekkel és növényi alapú festékekkel antikoljuk az álarcokat. Ezután kerülnek rá az állati eredetű, kos-, kecske- vagy tehénszarvak. Végül az álarcra rávarrjuk, vagy szöggel ráerősítjük a birkabőrcsuklyát.
A hagyományos minták alapján dolgozom, de a saját stílusomat is beleviszem.
A munkáimra a meghúzott szemöldök, a vicsorgó fogak, a nyújtott forma és a mosolygós, mégis »mérges« kifejezés jellemző. Mivel egy télűző, tavaszköszöntő ünnepről van szó, a mohácsi busóálarcnál fontos, hogy mosolyogjon, hiszen a zord évszaknak utat mutatva alig várjuk a jó időt. Amióta a fiam, Bendegúz megszületett – és ennek már 15 éve –, nem faragtam olyan mérges álarcot, amelyik nem mosolyog.”
Ezt is érdemes elolvasni
Külföldön is tart foglalkozásokat
A népi iparművész családja számára a busójárás az év minden napját meghatározza. Endre ősztől folyamatosan dolgozik, hogy a maszkok időre elkészüljenek. Egyrészt a busóknak, másrészt a turistáknak, merthogy az álarcokon kívül a mohácsi népszokáshoz kapcsoló ajándéktárgyakat is készít.
Emellett fontos feladatának tartja, hogy továbbadja a busójáráshoz kapcsolódó hagyományokat a fiatal generációnak. Ezért hozta létre 13 éve a Busó Iskolát, ahol az ország minden szegletéből érkező lurkók játékos kézműves foglalkozás keretében ismerkedhetnek meg a busójárás történetével, kellékeivel és szellemiségével.
„A célom, hogy a következő generáció is részese legyen ennek a különleges hagyománynak,
továbbvigyék a városunk kulturális örökségét, és az is, hogy a világ különböző részein élő magyar fiatalok közül minél többen megismerkedhessenek a busójárással. A közelmúltban az Egyesült Államok több városában, Svédországban és Kínában is tartottam foglalkozásokat az ott élő magyar gyerekeknek, akik hatalmas érdeklődéssel fogadtak. Idén is van több külföldi meghívásunk: márciusban Bostonba készülök egy hagyományőrző fesztiválra, és Pekingbe is várnak vissza.”
A busó nem fedheti fel a kilétét
A tradícióknál maradva Endre azt is elárulja, hogy a babfőzés a busójárás elengedhetetlen része.
„A hagyományos sokác (Mohácson élő horvát nemzetiség) bab, vagy köcsögös bab különlegessége, hogy szabad tűzön, cserépedényben főzzük, és egy igazán tartalmas és ízletes babgulyás. A sokác közösség és a busók is előszeretettel készítik.”
Endre a helyi Busóudvar igazgatójaként a fesztivál idején ki sem látszik a munkából, de azért vannak olyan programok, amelyekre szakít időt.
„A csütörtöki kisfarsangon a Busó Iskolás gyerekekkel együtt mindenképp beöltözöm, azt nem hagyom ki, és kedden is velük tartok. Ma már nem bírnám úgy az egészet, ahogy régen, amikor végigfesztiváloztam a hat napot.
Ötvenévesen a busók között már öregnek számítok, hiszen ők fiatal legények, tele energiával.”
Arra a kérdésre, hogy mit érez, amikor felveszi a maszkot, mosolyogva válaszol.
„A poklade szó, amit a mohácsi sokácok az esemény megnevezésére is használtak, átváltozást jelent. Amikor felöltöd a maszkot, átszellemülsz. A busó akkor hiteles, ha nem fedi fel a kilétét, ha nem lehet sejteni, ki van az álarc mögött. A maszk elrejt és átváltoztat. Az álarcban ki tudsz lépni ebből a világból, el tudsz távolodni a megszokottól, és olyan dolgokat tehetsz meg, amiket máskor nem mernél.
Szabadnak érzed magad benne.”
A busójárás hagyománya: a világörökség része lett
A busójárás hagyománya a legenda szerint onnan ered, hogy a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok, megelégelve a török rabigát, ijesztő álarcokba öltöztek, és éjszaka mindenféle zajkeltő eszközzel, csónakokkal átkeltek a Dunán, és elűzték a babonás törököket Mohácsról.
Ennek igazából nincs történelmi alapja, sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a sokácok a betelepülésükkor, tíz évvel a város felszabadulása után, korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, amely aztán Mohácson tovább formálódva elnyerte a mai alakját.
Az általuk meghonosított híres farsangi eseményt 2009-ben az UNESCO világörökség részévé nyilvánították.
Ez is érdekelhet: Elcsórt vállalati ereklyéből épített birodalmat Szemere István: „Meghallom a történetet, amit a korsó mesél”
Szöveg: Szűcs Anikó
Fotó: Archív
