Ambrus Attila: A börtönben voltam tökéletes férfi

Nem lennél a bűntársam, mert nyolc percet késtél! – fogad bennünket a kapuban Ambrus Attila, aki a festői Pilisen, egy pici faluban él a családjával.

„Imádom, hogy itt ilyen jó a levegő és tág a tér. Fontos nekem a szabadság. Különös belegondolni, hogy jó sokáig laktam olyan helyen, ahol az ajtón belülről nem volt kilincs” – tessékel be nevetve a kertbe, miközben minden létező földi jóval kínál.

Mindenért duplán kell küzdenie

„Képzeld, tíz éve, amikor ki­jöttem a sittről, egy magazinműsor forgatott velem! – meséli, miközben felpattint egy sört. – Kérdezték, mire vágyom, mihez kezdek ezután. Elmondtam nekik, hogy saját kerámiaműhelyt, céget szeretnék, csodálatos feleséget, gyerekeket. Egyszóval a nyomorult múltamat örökre magam mögött akarom hagyni. Néhány hete felkeresett ugyanez a műsor, és lejátszották nekem a felvételt. Akkor szembesültem azzal, hogy minden, amire vágytam, megvalósult. Persze, nem magától. Nagyon sokat izzadtam érte.”

A hajdani bankrabló megküzdött az előítéletekkel, és a mai napig úgy érzi, neki mindig, mindenhol duplán kell teljesítenie ahhoz, hogy elfogadják. Szabadulása első pillanatától nagy nyomás nehezedett rá, hiszen bármerre járt, minden lépését figyelték, az emberek folyton megszólították, és persze nem csak kedves szavakat kapott.

„Számtalanszor végighallgattam, hogy nem értik, miért kell egy bűnözőt ilyen szinten piedesztálra emelni – mondja Attila. – Az emberek elfelejtik, hogy nem én emeltem magam oda, hanem a közvélemény. Miután szabadultam, sokáig nagyon csóró voltam. Metrón, villamoson jöttem-mentem a kerámiásdobozokkal, majd végül az egyik barátomtól kaptam egy ősrégi járgányt. Mentem vele vásározni, és még a kocsi tetejére is dobozokat kötöttem. Még ezzel az autóval furikáztam, amikor kilenc éve Békéscsabán, a kolbászfesztiválon megismertem Rékát. Ő húsz évvel fiatalabb nálam, és úgy nőtt fel, hogy mindenki azt kérdezgette tőle: rokonod Ambrus Attila? Merthogy ő is Ambrus volt. Azóta már duplán az. Alaposan megdolgoztatott! Vagy fél évig ostromoltam a szerelmemmel, mire beadta a derekát.”

Már nem érdeklik a külsőségek

Kíváncsian kérdezem Atti­lát: hogyan fogadott az új családod?

„Összespóroltam egy kis pénzt, majd elvittem Rékát Rómába, és a Colosseumban féltérdre ereszkedtem előtte, hogy megkérjem a kezét. Miután igent mondott, felhívta az édesanyját, aki szinte sokkot kapott a hírtől. Megértettem őt. Azért, ha megkérdezel egy lányos szülőt, milyen férjet képzel el a gyerekének, az első tíz jelölt között biztos nincs harmincszoros bankrabló. Aztán a belépőmet is jól elrontottam. Akkoriban még túl fontosak voltak számomra a külsőségek, és szégyelltem a rozzant kis autómat, így hát kölcsönkértem az egyik barátomtól a gyönyörű, karcsú Jaguárját. Az csak egy dolog, hogy harminc litert evett százon, a nagyobbik gond az volt, hogy anyósomék azt hitték, megint a bűn útjára léptem. Nem győztem magyarázkodni. Azóta hála az égnek, elengedtem a nagyzolási hajlamomat, ami abból fakadt, hogy csóró, erdélyi árva gyerekként hatalmas volt bennem a megfelelési kényszer. Kellett a cicoma ahhoz, hogy másokkal egyenértékűnek érezzem magam, szerintem ez vezetett annak idején a rablásokhoz is. Úgy érzem, mára – és ebben nagyon sokat köszönhetek a feleségemnek – helyreállt az értékrendem, és nincs már szükségem drága kellékekre ahhoz, hogy értékes embernek érezzem magam” – vallja.

Sokat tanult a hibáiból

Attila 55 éves. Megnyugtatom, hogy nem látszik rajta, mire ő viccelni kezd, hogy be kell vonulni pár évre Kalocsára, mert úgy látszik, ha nem történik semmi, az konzerválja az embert.

„A börtönben voltam tökéletes férfi – nevet. – Nem ittam, nem buliztam és nem csajoztam. Viccet félretéve, nem volt ez ilyen kellemes. Míg nem találtam meg az új célomat, gyakran voltam depressziós, de aztán rájöttem, hogy ott, a rácsok mögött egyetlen szabadság van, méghozzá az alkotói. Belevetettem magam a tanulásba, a kerámiázásba, és erősen hittem abban, hogy egy nap vár a másik életem, amibe mára meg is érkeztem. Ma már képes vagyok kívülállóként tekinteni a múltamra, rálátok az elkövetett hibáimra, és hiszem, hogy tanultam belőlük, fejlődtem általuk. Semmit nem bánok, mert tudom, minden, ami történt, kellett ahhoz, hogy most itt beszélgethessünk. Emelt fővel, egyenes gerinccel járom az utamat, ez az, ami számomra a legfontosabb” – mondja, majd készülődni kezdünk, mert elmúlt dél, és ilyenkor rendszerint felteker biciklivel Anna lányáért az óvodába. Egyszerre indulunk el. Mi a völgybe, ő a hegytetőre. Búcsúzáskor rám kacsint, és megkérdezi: pénztárcád megvan?

Kiemelt kép: Pintér Márta