Miután a szülei elváltak, Éva és a testvére az édesanyjukkal éltek, és anyai nagymamájukra is mindenben számíthattak. „Jó gyerekek voltunk, ő pedig remek anya, rengeteget foglalkozott velünk, és ez meg is látszott a teljesítményünkön. De ha éppen nem ő, akkor a nagymamám volt velünk. Közel laktunk egymáshoz, napi kapcsolatban álltunk, ami nagyon jó hatással volt ránk. Anyukám és a nagymamám hihetetlenül inspiráló nők és példaképek. Sok belső tulajdonságot örököltem tőlük. Anyuval most is nagyon szoros a kapcsolatunk. Reggel, ébredés után mindig felhívom, napközben is beszélünk, este pedig megint. Ha netán elfelejteném, már kérdezi is: »Hol a csudában vagy?« Szerencsés vagyok, hogy ilyen a kapcsolatunk” – meséli Éva.
Könyvvel ment le a játszótérre
A műsorvezető édesanyja, Éva zenetanárnő, és bár a zene egyfajta családi örökség, nem erőltette, hogy lánya ezt az irányt kövesse.
„Sosem terelgettem egy bizonyos hivatás felé a gyerekeimet, mindig rájuk bíztam a döntést, de ha nem tudták, azzal sem volt baj. Úgy voltam vele, majd kitalálják. A lányom csellózott, általános iskolában kórusversenyen is szerepelt, és a mai napig jár énektanárhoz. A zenei vonal nálunk mindig erősen jelen volt, de Évit a könyvek szippantották be. Más irányba ment, amit egyáltalán nem bántam” – meséli az anyuka, mire a műsorvezetőnek is sorra jutnak eszébe a gyerekkori emlékek.
„Általános iskola első osztályos voltam, amikor karácsonyra rengeteg könyvet kaptam ajándékba. Onnantól kezdve átestem a »túl jó« kategóriába: éjjel-nappal olvastam, néha már rám kellett kapcsolni a villanyt, hogy abbahagyjam. Könyvek között nőttem fel, már négyévesen azt játszottam, hogy olvasok, hiszen ezt láttam a felnőttektől, és utánoztam őket. Gyakran mondják a szülők, hogy alig lehet lezavarni a gyereket a játszótérre. Éppenséggel engem le lehetett küldeni, de könyvet mindig vittem magammal, és a padon ülve olvastam.”
A TV2 Tények műsorvezetője arról is mesél, hogy az anyukája mindig, mindenben támogatta őt. „Nem tudtam olyat kitalálni, amire nemet mondott volna. Egyszer a nagyszüleimnél láttam a tévében A hattyúk tavát, és abban a pillanatban eldöntöttem, hogy balettozni szeretnék. Anyu komolyan vette, és ősszel már mentem is balettre. Nem volt olyan álmom, amit ne segített volna megvalósítani.”
Könyvet írt
Nemrégiben vált valóra Éva gyermekkori vágya: megjelent az első regénye, a Nizzánál a tenger. „Az írás végigkövette az életemet. Írtam folyamatosan, de sosem éreztem tökéletesnek, mígnem ültem a tengerparton, és hirtelen bevillant valami, és megszületett bennem a könyv ötlete. Pontosan tudtam, hogy mi a vége a regénynek, és attól kezdve visszafelé kezdtem kibontani a történetet. Boldog lennék, ha az olvasó egy igazán különleges élményt kapna.”
Előbb tudta, ki lesz az udvarlója
Éva gyerekként is imádott az édesanyja mellett időzni, akár a konyhában főzött, akár társaságot fogadott. „Anyukám fantasztikusan főz, én viszont nem igazán, de ő mindig azt mondja, hogy ez csak idő kérdése. Néha próbálkozom is, de van még mit tanulnom. Gyerekként mindig ott sertepertéltem mellette, és segítettem neki: játék helyett inkább a tésztaszűrővel játszottam. Ha anyu és a nagynéném madártejet készítettek, muszáj volt nekünk is részt venni benne, szinte ott nőttünk fel a konyhában. Ha pedig vendég jött, az öcsémmel mi is odaültünk beszélgetni. Hallgattuk a felnőtteket, és szerettük ezt a légkört. Soha nem hallottam azt, hogy »te még gyerek vagy, úgysem értenéd«. Mindent elmagyaráztak úgy, hogy megértsem. Nálunk otthon sosem volt gügyögés, hanem normálisan beszéltek velünk” – meséli a híradós, akinek édesanyja abban az iskolában tanított zenét, ahová Éva járt, így az egész baráti társaságát ismerte. „Nálunk a dolgok sosem a megszokott módon mentek. Hamarabb tudtam azt is, hogy neki melyik fiú tetszik, mint ő maga, ezért nálunk nem volt olyan, hogy hazahozza bemutatni az udvarlóját. Fordítva történt. De olyan is előfordult, hogy a lányom arra ért haza, hogy a fél színtársulata a konyhánkban áll. Összetalálkoztunk, és elpanaszolták, hogy éhesek, én pedig áthívtam őket, és készítettem nekik sült húst. Volt nagy meglepődés” – mesélte az édesanya.
A legjobb barátnői egymásnak
A köztük lévő harmónia mindig is megvolt. „Nem is tudnék olyat mondani, amiben különböznénk: egyformán gondolkodunk, a humorunk is egyezik és a természetünk is nagyon hasonló. Lenyűgöz, mennyire kitartó és szorgalmas a lányom, és milyen tudatosan és jól felépítve halad a céljai felé, amelyeket kitűzött. Ilyen téren rengeteget tanulok tőle” – mondja Éva édesanyja, akire a lánya a pozitív hozzáállása miatt is felnéz.
„Anyát csak csodálni tudom, milyen optimista tud lenni még a legnagyobb nehézség közepette is, és igyekszik mindenben meglátni a jót. Például, amikor arra mentem oda, hogy a parkoló autóm össze van törve, anyukám csak annyit mondott: »de jó, hogy nem ült benne senki«. És valóban igaza van, minden hozzáállás kérdése. Nekem ezt még egy picit gyakorolnom kell. Ahogyan azt is tőle tanultam, hogy erősnek kell lenni, és megpróbálni mindenből kihozni a maximumot. Ha nézeteltérésről van szó, az sem tart sokáig. Soha nem volt olyan, hogy rettentően megharagudtunk volna egymásra. Ha neheztelünk is valamiért, mindig megbeszéljük, és egyikünk sem bírja sokáig. Soha nem mentünk el úgy aludni, hogy ne beszéltük volna meg. Az összhang gyerekkoromtól kezdve megvan közöttünk, egyszerre a legjobb barátnőm és az édesanyám.”
A varrás is közös
Éva családjában nem csak a zene és az olvasás a közös hobbi.
„Anyu, a nagymamám és én mindannyian kötünk és horgolunk. Anyukám csodálatosan bánik a fonalakkal, komplett kosztümöket készít, én viszont inkább varrni szeretek. Ha időm engedi, imádom csinálni. Szellemi munkát végzek, így a varrás nagyon jól kikapcsol és pihentet.”
Fotó: Schumy Csaba, privát
