Ezt a leckét egy életre megtanulta édesanyjától Szabó Zsófi: „Arra tanított, hogy maradjak szerény”

„Amikor anyukám 23 éves volt, akkor költözött fel Orosházáról Budapestre. Egy barátnőjével jött fel a fővárosba szerencsét próbálni. A Sportkórházban helyezkedtek el, és kezdetben nővérszállón laktak. Csinos, fiatal lányként anyukámat is vonzotta a színpad és a csillogás. Éveken át modellkedett, smink- és fodrászbemutatók állandó szereplője volt. Ezt a munkát nagyon élvezte, és még egy kis zsebpénze is származott belőle” – mesélte Zsófi.

Az anyukája egyébként arra tanította a lányát, bárhova is sodorja az élet, maradjon meg szerénynek, a hálátlanság pedig nagy bűn.

„Igyekszem természetes, egyszerű maradni, csakúgy, mint az édesanyám. Emberségből számomra ő a követendő példa” – mondta Zsófi.

Édesapja elkényeztette

 Mint minden kései gyereknek, neki is az volt a félelme, hogy az apukáját korán elveszítheti.

„Ez az állandó aggodalom odáig vezetett, hogy megtanultam minden egyes napnak, apró, közös dolognak nagyon örülni, és minden emléket a szívembe zárni. Minden percért, amit vele tölthettem, hálás voltam. Imádtam például benn lenni vele a színházban, rengeteget beszélgettünk, és mindig nyitott volt a gondolataimra, az álmaimra.

Odafigyelt arra, mire vágyom. Igaz, ki is harcoltam magamnak.

Hónapokon át minden este kapott tőlem egy szép levelet, ami így vagy úgy, de mindig arról szólt, hogy szeretnék egy saját lovat. Tizenkét éves voltam, amikor egy délután kivitt a lovardába, és megmutatta, hogy az a paci bizony ott az enyém. Ez akkoriban hatalmas dolog volt. El sem akartam hinni. Emlékszem, anyukám hogy forgatta a szemét, hogy »Gyuszi, te elkényezteted ezt a gyereket, hát én mindjárt elválok!« Persze, nem váltak el. Az utolsó percig nagyon szerették egymást.

Édesapám valóban szeretett és kényeztetett engem, ennek ellenére úgy érzem, helyén van az értékrendem, és képes vagyok mindenért megküzdeni. A pozitív életszemlélet, amit tőle kaptam, nagyon sok helyzeten átsegített már. Ma is sokat beszélünk róla, napi szinten része az életünknek. A kisfiam, Mendel imádja a Magyar népmeséket, ami az ő hangján szól. A múltkor közösen néztük és felsóhajtottam, mennyire hiányzik a papa. »Nekem is« – sóhajtotta vissza Mendel, aki persze sosem találkozott vele, de szerintem érzi, hogy csodanagypapája volt és van is, aki az égből vigyáz ránk.”

Fotó: Rózsa Erika