Nem is olyan régen, a Best magazin interjújából derült ki, hogy míg a közönség azt látta, hogy koncertezik, fellép és mindig mosolyog Illényi Katica, az 57 éves hegedűművész a poklok poklát járja. Rákbetegséggel diagnosztizálták, műtötték és a kemoterápiás kezelések miatt a haja is kihullott. Ahogy ő fogalmaz, más ember lett, történetével pedig őszintén szeretne segíteni sorstársainak, hogy mindenki tudatosítsa magában, a rák nem feltétlenül a végállomás.
„A legnehezebb az a három hét volt, amíg meg nem műtöttek. Nyár volt, a műtét előtti utolsó napon kifeküdtem a kertbe, a nyugágyba, és végiggondoltam az életemet. Az egyik gondolatom az volt: hol van az megírva, hogy velem nem történhet, meg az, ami oly sok emberrel megtörténik? A másik: szép életem volt, szeretetteljes családban nőttem fel, boldog a magánéletem, mindig azt csináltam, amit szeretek. Ha holnap ennek vége, ha menni kell, akkor menni kell, és én csak hálás lehetek a Jóistennek.
Egyetlen egy kérdésre nem tudtam a választ: mi lesz azokkal a szeretteimmel, akik itt maradnak?”
– mesélte Katica, aki azt kérte a Jóstentől, ha lehet, had maradjon még egy kicsit. Na meg persze azt, hogy az orvosnak, aki másnap műtötte, legyen jó napja.
A kezelések alatt is hegedült
„A műtét után ott állt az ágyam mellett az orvos, és azt mondta: „Katica, jól sikerült a műtét, minden, ami rossz volt, kikerült, most jön a kemoterápia. Vállalja?” Mi jön?! Mit vállalok? Erre nem számítottam. Megijedtem, hisz oly sok rosszat hallani a kemoterápiáról. Abban, hogy végül is dönteni tudtam, és a kezelést elfogadtam, sokat segített egy fiatal doktornő. A műtét másnapján bejött hozzám, rám nézett, és azt kérdezte: „Katica, hol a hegedűje?” Mondtam neki, nem gondoltam, hogy behozom, mire ő: „Jaj de kár!” – mondta.
A hegedű persze bekerült a korházba, Katica családja másnap bevitte a hangszert és így a művésznő az ágyban félig fekve, félig ülve is játszott.
„Közben arra gondoltam, édes Jóistenem, ugye nem ez lesz életem utolsó koncertje? Ezt a gondolatot persze abban a pillanatban már töröltem is az agyamból.”
Leborotválta a saját fejét
Ez is érdekelhet
- Apró, fűtetlen lakásban teltek az utolsó évei, oxigénsátorban hunyt el: a mellőzöttség áldozata lett Kabos Gyula
- Ez tragikus: így néz most ki a nagybeteg Reviczky Gábor, kollégája nem is tudta, milyen fotót oszt meg
- Újabb karó a Megasztár szívébe? Szépréthy Roland azonnali leváltását követelik a nézők
Ahogy sokaknál másoknál, Katicánál is jelentkezett a kemoterápia leglátványosabb tünete: kihullott a haja.
„Amikor elkezdődött, azt mondtam, most jöjjön a borotva. Szinte kíváncsi voltam, hogy milyen leszek haj nélkül. Elhatároztam, hogy nem szomorkodni fogok ezen, hanem úgy fogom fel, hogy ez buli! Másnap pedig jött hozzánk a húgom kilencéves kislánya, ő filctollal virágokat rajzolt a fejemre. Sokat viccelődtünk és nevettünk ebben az időszakban, igazából a humor segített a hat hónapig tartó kezelések, illetve azok mellékhatásainak elviselésében.
De nem csak a hajam hullott ki, a szemöldököm, a szempillám is, ami nem volt túl szép. Így reggelente, amikor fölkeltem, rajzoltam magamnak arcot” – mondta a hegedűművész, aki azt tanácsolta női sorstársainak, akik hasonló helyzetbben vannak, hogy még a a kemoterápia előtt érdemes menjenek el szemöldök- és szemkontúr-tetoválásra, mert ez jól jöhet.
A sport a mindennapjai része volt
Katica azt még hozzátette, életemben nem sportolt olyan szorgalmasan, mint ebben az időszakban.
„Sétáltam, amennyit csak bírtam, nyújtottam, jógáztam, mert ha az ember fizikailag erős és izmot épít, akkor jobban viseli ezeket a kihívásokat is. A sportolást napi meditációként fogtam fel. Hittem, bíztam és imádkoztam. Egyfolytában dolgoztam, két lemezt is feljátszottam ebben az időszakban. Eddig zenét nem írtam, mert nem vagyok zeneszerző, ez egy szakma, de ekkor írtam egy szép lassú számot. A címe: Healing, Gyógyulás. Mai napig eljátszom színpadon minden alkalommal.”
Parókában koncertezett
Katica a betegsége alatt is végig koncertezett, turnézott, soha nem látszott fáradtnak, kimerültnek.
„Ha az ember szereti, amit csinál, izgalmasnak tartja, akkor az inkább feltölti, mint fárasztja. Legalábbis én így vagyok a zenéléssel, énekléssel, tánccal. Egyetlen olyan nap van, amikor szeretek és tudok is pihenni, az a koncertet követő, amit úgy hívok: koncertmásnaposság. A műtét után, és amikor a kemoterápiás kezeléseket kaptam, egy-két kritikus napot kivéve, amikor olyan gyönge voltam, hogy menni alig bírtam, koncerteztem, turnéztam. Így a közönség semmit nem vett észre abból, hogy egyrészt parókában vagyok, másrészt, hogy éppen jól vagy kevésbé vagyok jól.”
Mi okozhatta a betegséget?
Mint mindenki ilyen helyzetben, Illényi Katica is sokat gondokozott azon, mi okozhatta a betegségét, miért éppen őt választotta a sors erre a kegyetlen tapasztalásra?
„A Covid kitöréséig pörgős életet éltem, sokat dolgoztam, koncertek, fellépések itthon és külföldön, lemezek, majd jöttek a kitüntetések. Egyik siker követte a másikat. Fel is tettem magamnak a kérdést, igazságos ez, hogy nekem ilyen sok jut? Lehet? Aztán jött a járvány, leállt az élet, és nem koncertezhettem. Csönd volt, és bezártság. Nem volt jövedelmem, kijárási tilalom volt, közben olvastam a rémisztő híreket” – mondta. Ahogy más, Katica sem tudta, hogy ez a szörnyű helyzet fél évig vagy öt évig tart majd. Félt a betegségtől, nemcsak maga, hanem az egész világ miatt.
„A legeslegrosszabb az volt, hogy az járt a fejemben, a gyerekkoromtól befektetett rengeteg munka köddé válik, megsemmisül, hisz ebben a helyzetben a művészet az, amire most senkinek sincs szüksége. És ekkor derült ki, daganatos beteg vagyok. Hogy az előzményeknek köze volt a betegségem kialakuláshoz, vagy sem, nem tudom. Szerencsére túl vagyok rajta.
Amíg beteg voltam, nem akartam beszélni róla, mert arra kellett az erő, az energia. Most jött el annak az ideje, hogy elmondjam, mi mindenen mentem keresztül, és mégis valahogy örülök, hogy így történt.
Mégpedig azért, mert más ember lettem. Mindennek örülni tudok, még a bosszantó dolgoknak is, mert élek, és itt vagyok. Azért meséltem el mindezt, hogy segítsek azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Az orvosom is megkért rá, mondjam el az embereknek, hogy erőt meríthessenek a történetemből, és hogy ne féljenek. A rendszeres rákszűrés nagyon fontos, de a legfontosabb az, hogy ebből fel lehet állni, ezt végig lehet csinálni. Igenis meg lehet gyógyulni a rákból, csak küzdeni, bízni kellfizikailag, lelkileg egyaránt, és soha nem szabad feladni!
Fotó: Steindl Gabriella
