Engem magával ragad az advent hangulata, majd’ mindennap lemegyek a városba, élvezem a forgatagot, jólesően szívom be a mézeskalács, a forralt bor, a kürtöskalács illatát. Séta közben eszembe jutnak gyerekkorom karácsonyai. Akkor minden sokkal egyszerűbb volt, különösen ott, a mi kis falunkban.
Ott, a mi kis falunkban
Képek villannak elém, gyertyák és csillagszórók a karácsonyfán, ajándékok a fa alatt. Nálunk már a karácsony előtti napok is vidáman teltek, apukám születésnapjához igazítottuk a disznóvágást, faluhelyen ez nagy esemény volt.
Elég hamar én is a segítők közé álltam, ugyanúgy csináltam mindent, mint a falubeli parasztkislányok. Egy ilyen vidám nap nagyon jó hangulatú előzetese volt a karácsonynak. Este – kicsik és nagyok – körbeültük az asztalt, és leküzdve a hajnal óta tartó munka fáradtságát, vidáman falatoztuk az első adag hurkát, kolbászt, pecsenyét, orjalevest.
Elcsent szaloncukrok
A szenteste már sokkal ünnepélyesebben zajlott. A szépen feldíszített fa már várt minket, de csak akkor léphettünk be a szobánkba, amikor megszólalt a csengő. Ez a pillanat gyerekként is, aztán később, felnőttként, édesanyaként is mindig elvarázsolt.
Mivel a fa a mi szobánkban kapott helyet, esténként nagy titokban kilopkodtuk a szaloncukorból a belsejét, majd szépen visszaigazgattuk a papírt, hogy a felnőttek ne vegyék észre a turpisságot.
Ma is elmosolyodom, ahogy felidéződik édesapám csalódott arca, mikor rájött, hogy a legtöbb szaloncukornak már hűlt helye van.
A zserbónak is lába kélt
A család asztalára mindenféle finomság került, de anyukám süteményei ellenállhatatlanok voltak. Nem is nagyon tudtunk a húgommal ellenállni, mert ezeket az ínycsiklandó finomságokat is a mi szobánkban tárolta. Volt egy nagy ágyneműtartónk, annak a tetején katonás rendben sorakoztak a piskótatekercsek, a bejglik és a zserbó. Talán mondanom sem kell, ezek is szép lassan eltünedeztek…
Még egy karácsonyhoz kapcsolódó emlék, abban az időben mindig fehér karácsony volt, sok hóval. Igazi kemény, csikorgós telekre emlékszem ott az Alföldön.
Később a lányait varázsolta el
Amikor a lányaim megszülettek, egy új korszak kezdődött. Már az volt a fontos, hogy őket varázsoljam el.
Hogy levelet írunk a Jézuskának, hogy esténként autóba ülünk, és elmegyünk fényt nézni a városban, és azon versenyzünk, ki vesz észre több feldíszített házat. Mennyire szerettem, amikor elcsendesült a ház, és én elkezdtem szépen becsomagolni az ajándékokat! És végre eljött a szenteste! Ünneplőbe öltöztünk, és amikor a nappaliban felgyulladtak a fények, nekem semmi nem volt fontosabb, mint hogy a két lányom csillogó, boldog tekintetét figyeljem.
Emlékezik a régi idők karácsonyaira
Amikor ezekben a napokban a régi idők karácsonyaira gondolok, egy kis szomorúság is költözik a szívembe, hiszen azok az emberek, a szüleim, a nagyszüleim, akikkel én gyerekként a karácsonyt töltöttem, már nincsenek velem. De ez a bánat feloldódik, amint eszembe jut, hogy mennyire szerettem a karácsonyokat, és mennyire vártuk a húgommal az ünnepet.
És talán ez a legszebb a karácsonyban, hogy minden korszakban mást ad.
Gyerekként a titokzatosságot, az izgalmat. Felnőttként a gondoskodás örömét, azt a boldogságot, amikor mindent azért teszünk, hogy másoknak legyen szép az ünnep. Ma pedig a csendes hála érzését. Hogy volt, aki szeretett minket, és ma már mi szerethetünk másokat. Ettől marad örök az ünnep.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudod elolvasni.
Ezeket olvastad már?
Fotó: archív
