Tulajdonképpen a nevemet – Endrei – is ennek köszönhetem. Még egészen a pályám elején jártam, amikor az egyik főnököm megjegyezte: „olyan furcsa ez a Kurdics név, keressen magának valami mást”. Hogy miért nem mondtam inkább nemet?
Mert akkor még nem tudtam, hogy a túlzott alkalmazkodásnak ára van.
A „jó kislány” mindig győzött
Később aztán voltak pillanatok, amikor éreztem, hogy adott helyzetben nemet kellett volna mondanom, mert átjárta a gyomromat az a pici szorítás – ma már tudom, az volt a belső jelzőrendszerem. De valahogy mindig győzött a bennem élő „jó kislány” személyiségem, akinek így volt kényelmesebb, mert így konfrontálódnia sem kellett.
Tudom, nem vagyok egyedül. Sokan nem tanultuk meg, hogy a tiszta, kimondott „nem” sokkal őszintébb, mint egy mosolygó, de belül morgó „igen”. Szinte mindenki érezte már, talán nem is egyszer, hogy vele szemben valaki újra és újra átlépi azt a bizonyos határt.
Persze hogy nem esik jól.
De a nagyobb baj az, hogy sokszor mi magunk sem tudjuk, hol van a határunk. Nem mutatták meg, hogyan húzzuk meg, mint ahogy azt sem, hogy a másikét észrevegyük és tiszteletben tartsuk. Mert a határ nemcsak az enyém, láthatatlanul ott húzódik a másoké mellett.
Az igazi érettség talán ott kezdődik, amikor nemcsak a saját határaimat merem vállalni, hanem érzékeny leszek a többiekére is. A határok kölcsönösek. Ha én nem húzom meg a magamét, a másik sem tanulja meg, hol álljon meg.
Szőnyeg alá söpörjük a problémát?
Ha így telnek-múlnak az évek, egyre inkább háttérbe szorítjuk magunkat. Hiába érezzük a feszültséget, inkább elhessegetjük magunktól a rossz érzést. Aztán csodálkozunk, hogy egyre fáradtabbak, türelmetlenebbek, ingerültebbek leszünk, látszólag különösebb ok nélkül.
Pedig mindennek megvan az oka. Soha nem mondunk nemet, mert mi majd „megoldjuk”, „kibírjuk”, „mi nem panaszkodunk”.
Ez is érdekelhet
Csak ötven fölött jött rá, hogy nem kell mindenre igent mondani
Már az ötvenes éveimben jártam, amikor egyszer csak észrevettem, nem bólintok mindenre. Először furcsa volt. Szinte bűntudatom támadt. Aztán rájöttem: a határ nem fal, hanem védelem.
Nem a másik ellen emelem, hanem saját magamért.
Fontos felfedezést tettem: nem kell mindenkinek megfelelnem. Sőt. Az ember nem attól értékes, hogy mindenki elégedett vele, hanem attól, hogy önazonos.
És ez nem önzőség. Ahogy múlnak az évek, egyre tisztábban látom: az idő a legnagyobb kincs. Egyre kevesebb van belőle, és egyre felelősebben kell bánnom vele. Ki merem mondani, hogy többre értékelem a magam idejét, mint korábban.
Ma már azt gondolom, a valódi kedvesség nem azt jelenti, hogy mindig alkalmazkodom, hanem azt, hogy őszinte vagyok. Hogy vállalom, ha valamire nincs energiám, kedvem vagy időm.
A kedves sem mindig őszinte?
Aki mindig kedves, az néha – ha nem is hazudik –, nem teljesen őszinte. Aki néha nemet mond, az vállalja önmagát.
Jó lett volna ezt megtanulni sokkal korábban, sokkal fiatalabban. De talán minden felismerésnek megvan a maga ideje. És ha ma már ki tudom mondani a nemet, akkor az nem veszteség.
Olyan, mint egy ajándék, saját magamtól – saját magamnak.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudod elolvasni.
Fotó: archív
