Magaslatra emelt úriasszonyok
A mai magas talpú cipők ősét a 16–17. századi Velencében hordták a legtöbben, de Spanyolhon nemesasszonyai körében is népszerű volt. Itt parafából, Itáliában fából készültek, a szépség kedvéért bőrrel, bársonnyal fedték be a felületüket. Eredetileg gyakorlati funkciója is volt ezeknek a „piedesztálra emelt” papucsoknak. Ebben az időben ugyanis a városok utcái szó szerint úsztak a sárban, a mocsokban, így a hölgyek ezzel a módszerrel szerették volna megóvni a lábukat, a ruhájukat. Később azonban a díszes lábbeli már a viselője társadalmi rangját is jelezte. A spanyolok gondoskodtak róla, hogy a díszes cipő kilátsszon a ruha alól. Velencében viszont meghosszabbodott a szoknya, így az akár 30 centiméterrel is megemelt cipő szó szerint kiemelte a tömegből azt, aki felvette. Járni – főleg tempósan haladni – alig lehetett ezekben a szobornak is beillő darabokban: amikor pár lépést mégis tenni kellett bennük, a hölgyet két oldalról szolgák segítették a tipegésben.
Kinek hosszabb a csőrös cipője?
A poulaine-nek és crakow-nak is nevezett, hosszított orrú cipő (az utóbbi elnevezés a divat kiindulópontjára, a lengyel Krakkó városára utal) a 12. és a 15. század között volt a nemesek viselete. Lépkedni persze nem volt benne egyszerű, így azt jelképezte, hogy viselőjének semmilyen munkát nem kell végeznie (egy idő után pedig erotikus utalásokat is társítottak a méretéhez). A „kinek van hosszabb cipője” versenyben olykor hatvan centisre is megnyúltak az orrok, amelyeket sokszor kitömtek, vagy vékony lánccal húztak fel a lábszárhoz. Az egyház vezetőit viszont igencsak bosszantotta, hogy imádkozásnál térdre ereszkedni sem volt egyszerű ebben a viseletben. A cipőorr-mánia csak a 15. századra hagyott alább, nem utolsósorban a túlzások elleni törvényeknek köszönhetően.
Férfias hangsúlyok
A 15–16. századi nadrágok csupán két szárból álltak, ezeket rögzítették a felső ruhadarabhoz, az úgynevezett doublethez. Ki kellett hát találni valamit, ami eltakarta viselőjének a két comb közé eső testtájait, amelyeket nem szeretett volna nyilvánosan mutogatni. A gatyapőcnek nevezett ruhadarab először erre szolgált, a 16. században azonban már inkább az intim testrész méreteit hangsúlyozta. A díszes textil, amelyet például a VIII. Henrikről készült festményeken is láthatunk, ugyanis jóval nagyobb méretben készült az indokoltnál, és a korszak férfiasságmániájának megfelelően sokszor fémmel, halcsonttal merevítették, vagy kitömték. A 17. századra azonban kikopott a viseletből.
Enni is bajos volt benne
Szintén a 16. századból, mégpedig a merev szertartásosságáról ismert spanyol udvarból terjedt el az óriási malomkerék-gallér viselése. Eleinte csak a magasan záródó ingeket díszítették egy kis csipkével, fodorral, ez nőtt az idők során hatalmasra. A szolgáknak, udvarhölgyeknek nem kis feladatot jelentett, hogy a rengeteg anyagból hajtogatott, keményített, akár 40-50 centiméteres átmérőjű „malomkerekeket” mindig tökéletes formában tartsák. Viselőjüknek pedig a divatőrület csúcsán az étkezés okozott nehézséget: a gallérjuktól azt sem igen látták, mi van a tányérjukon, a falatokat pedig csak különleges, hosszú nyelű evőeszközökkel tudták a szájukhoz emelni. Talán ezért válthatta fel a 16. század második felében a Medici Katalin francia királynéról elnevezett drótvázas, a dekoltázsnál nyitott csipkegallér. Németalföldön viszont még a 17. században is viselték a merev darabokat.
Halálos krinolin
Abroncsos ruhát ma már csak esküvőkön és bálokon látni, a 19. században azonban a krinolin nevű, hatalmas szoknyarészű ruha a jólét jelzése volt. Már leülni sem volt benne könnyű, a rengeteg anyag pedig számos szörnyű balesetet okozott. Ha a parton vagy mólón sétálva belekapott a szél, a hölgyek felborulhattak, vagy akár a vízbe sodródhattak, a nehéz ruha pedig gyorsan a mélybe húzta őket, úszni benne szinte lehetetlen volt. A lovaskocsik küllői közé is gyakran akadt be a textil, elrántva a viselőjét akár a paták alá. Aki pedig óvatlanul túl közel állt a kandallóhoz vagy egy gyertyához, akár fel is gyújthatta magát. 1863-ban a chilei Santiagóban egy templomtűz azért követelt több mint kétezer áldozatot, mert a menekülő asszonyok egyszerűen nem fértek ki a templomajtón a krinolinjuktól. De a színe is lehetett életveszélyes: aki a divatos zöld árnyalatokat választotta, arzénmérgezésre ítélte magát, hiszen a festékek ezt a halálos vegyületet tartalmazták.
A legendás „bukjelszoknya”
Nevéhez méltóan sokan elbuktak az 1910-es évek elején divatba jött szűk, sőt bokánál akár össze is kötözött, hobble néven is ismert szoknyafazonban. A bokánál szűkített szabás miatt a nők járni aligha, inkább csak kecsesen tipegni tudtak benne. Tervezője, Paul Poiret, akit a divattörténelem a szoros fűzők alóli felszabadulás úttörőjeként tart számon, egyszer azt nyilatkozta róla: „Igen, felszabadítottam a mellkast, de megkötöztem a lábakat.” A trendnek az első világháború vetett véget, amikortól a praktikus irányzatokat kezdték preferálni az úrinők.
