A gyík eldobja, majd újra kinöveszti a farkát. Sajnos mi, emberek nem vagyunk képesek ugyanerre a betegség, sérülés miatt elveszített testrészeinkkel, azonban sok-sok energiabefektetéssel és lelki munkával megtanulhatjuk elfogadni a kialakult helyzetet, és újra jól érezni magunkat a bőrünkben. Dr. S. Nagy Zita neuropszichológus, a terület szakértője szerint ez mindenképpen támogatást igénylő, hosszú folyamat.
Ugye még én vagyok az?
„A testképünk és testérzékelésünk az identitásunk része – mondja a szakember. – Gyerekkorunk óta van egy tudásunk arról, mit szeretünk magunkon, mit kevésbé. Ennek nemcsak a tükörképünk a része, hanem például az is, hogyan mozgunk, hogyan járunk, milyen reakciókat váltunk ki másokból. Ha egy kő ráesik a nagylábujjunkra, és megzúzza, változik a járásunk, és hirtelen azt éljük meg, mintha ez nem is a mi mozgásunk lenne. De attól, hogy nem úgy járunk, mint eddig, ugye, még mindig ugyanazok vagyunk? Amputálás, részleges bénulás vagy bármilyen testrész elvesztése esetén is ez történik, csak felnagyítva. Hiszen az élet megy tovább, viszont elkerülhetetlenül alaposan felfordul. Az átélőnek nemcsak a teste változik meg, hanem a lehetőségei is. Összegezve: minden, ami eddig volt, borul, és nincs varázspálca! Hosszú és nehéz gyász- és elengedési folyamat kezdődik, amit nem lehet megúszni, viszont érdemes végigcsinálni.”
Ne legyen tabu, ami történt!
A neuropszichológus szerint közvetlenül a változás után, de még hónapokkal később is természetes, hogy nehéz érzésekkel szembesülünk. Az érzelmek skálája széles: a düh, a szomorúság, az értetlenség, a kétségbeesettség mellett megjelenhetnek önsértő gondolatok is.
„Ilyenkor a legfontosabb, hogy legyen terünk az érzelmeink kifejezésére – mondja dr. S. Nagy Zita. – Ér kimondani, hogy igen, rettenetes! Nő vagyok, és mostantól nem vehetek fel egy miniszoknyát a színházba, mert nincs lábam. Szabad megfogalmazni: borzasztó, hogy ettől kezdve segítség nélkül egészen egyszerű dolgokra sem vagyok képes. Ki kell fejezni, mennyire zavar, hogy bárhová megyek, sajnálkozva néznek rám az emberek, vagy ott a néma kérdés a tekintetükben: vajon mi történhetett vele? A lelki gyógyulás folyamatát az is megnehezíti, hogy társadalmi szinten nem tudjuk kezelni ezt a helyzetet. A tabusítás, az, ha úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, rengeteget árt. Az viszont, ha teljes természetességgel elmondjuk a környezetünknek, mi van velünk, ők pedig ugyanígy érdeklődnek, a legnehezebb hónapokban nagyon sokat segíthet. Persze csak azokra igaz ez, akik közel állnak hozzánk.”
A környezet támogatása kulcsfontosságú
A testi-lelki rehabilitáció során a saját hozzáállásunk is nagyon sokat segíthet vagy ronthat a helyzeten. Ha olyasvalakinek változik a testképe, aki már azelőtt sem volt elégedett sem a külsejével, sem az életével, ő lényegesen nehezebb pozícióból indul, mint az, aki jóban volt magával. Fontos tényező az is, hogy kit vesz körül szerető, támogató közeg – család, barátok, kollégák –, akik ebben a nehéz helyzetben az átélő körül védőhálót képeznek.
„Ezekben a helyzetekben nemcsak az átélő sérül, hanem a családtagok is, hiszen az élet nem lesz már a régi, az új pedig nem tud egyik napról a másikra kialakulni. Nemcsak a megváltozott testképpel élőnek, hanem a közvetlen környezetének is szüksége van érzelmi támogatásra. Ilyenkor a társ is gyászol, hiszen a férje-felesége nem lesz már olyan, mint volt, a gyerekek pedig ijedtek, mert ők is érzik a veszteség súlyát, de még nincsenek megfelelő eszközeik az érzelmeik kifejezésére, szabályozására. Ebben a helyzetben a családterápia is remek lehetőség arra, hogy a trauma utáni legnehezebb időszakot átvészeljük” – vélekedik szakértőnk.
Találjunk új célt magunknak!
A sorstársi közösségekben való aktív jelenlét is rengeteget segít a gyógyulás során.
„Nagyon fontos, hogy ne olyan csoport legyen, ahol valaki megmondja a tutit, és azt úgy kell csinálni, hiszen ezen az úton egyénenként eltérő, kinek mi válik be – mondja dr. S. Nagy Zita. – Ha viszont egy támogató, szeretetteljes közösségbe kerülünk, ahol a sorstársak a tapasztalataikkal segítik egymást a számukra legmegfelelőbb módon, az rengeteget adhat. A sorstárs segítők, az úgynevezett révészek is elképesztően motiválók tudnak lenni. Látni azt, hogy ők túlélték, megtanultak az új helyzetben teljes életet élni, megtalálták a belső erejüket, és erre alapozva új világot építettek maguknak, rendkívül inspiráló. Tapasztalataim szerint a lelki rehabilitációban a támogató kapcsolatok mellett sokat segít az is, ha az átélő mielőbb talál egy számára kedves, örömteli pillanatokat és sikert hozó tevékenységet, amiben elmélyülhet, és úgy érzi, hogy ugyan a régi élet elveszett, de van értelme az újnak.”
Ha nincs látható jele a változásnak
A tartós testképváltozás egy speciális válfaja, amikor a változás láthatatlan, illetve csak a viselkedést határozza meg. „Ilyen például az egyensúlyzavar, aminek egyetlen külső tünete, amikor valaki közlekedés közben imbolyog, nehezen száll fel a buszra, nekidől a másiknak. Ez gyakran félreértés tárgya, hiszen a környezet a jelekből rögtön arra következtet, hogy az illető részeg. Így nemcsak segítséget nem kap, de még kellemetlen megjegyzésekre is számíthat. Ha külső szemlélők vagyunk, lényeges, hogy soha ne ítéljünk elsőre, gondoljunk arra is, hogy a másiknak esetleg tartós egyensúlyzavara van, és ha igényli, segítsünk neki” – tanácsolja a neuropszichológus.
Fotó: Gettyimages
