Több hasonló esetet láttam már a saját szememmel is. Előfordult, hogy az úttestről húztam fel egy férfit a járdára, hogy ne hajtsanak át rajta az autók. Már csak akkor léptek oda segíteni, amikor látták, hogy törékeny nőként alig bírom a nyolcvankilós testet megmozdítani. De volt ilyen villamosmegállóban, aluljáróban, parkban… Többször mentettem már életet azzal, hogy nem mentem tovább, pedig én is siettem, bizonytalan voltam, vagy undorodtam a látványtól. Számomra teljesen természetes, hogy minden földön fekvő, bizonytalan járású, vagy csak eltévedt embertől megkérdezem, miben segíthetek. Úgy tűnik, hogy a mások iránti érzéketlenség a tetőfokára hágott a közéletben, ami borzasztóan elszomorít.
A 15 éves lányom múlt héten egy kora esti órában tartott haza a belvárosból, amikor a buszon két fiú beszorította az ülésébe, az egyik megfogta a combját. Zsúfolásig tömve volt a jármű, de mindenki félrenézett, vagy a telefonját nyomkodta, minthogy a segítségére lettek volna a rettegő kamasznak. Pedig nem csendben zajlott az esemény, a két srác röhögve heccelte, zaklatta a gyereket, és láthatóan örömüket lelték az akcióban. Végül a lányom leugrott a buszról, a srácok utánamentek, majd a metróban sikerült leráznia őket. Ezt a jelenetet is többen látták, de egyetlen férfi vagy nő sem lépett oda hozzá, hogy a védelmébe vegye, vagy csak egy kis erősítést adjon neki. Felháborodásom és mérhetetlen szomorúságom leküzdése után komolyabban elkezdett érdekelni a téma. Vajon mindig ennyire érzéketlen társadalomban éltünk, vagy csak én érzem azt, hogy az elmúlt évek alatt még inkább felerősödött a közöny az országban?
Másolt viselkedés
Varga Judit szakpszichológus azt mondja, a szociális érzékenység, vagyis az, mennyire tudunk azonosulni a körülöttünk lévő emberek élethelyzetével, valószínűleg semmit sem változott az évek múlásával.
„Több viselkedéstanulmány alátámasztja, hogy teljesen eltérőek a segítségnyújtás normái a nagyvárosokban és a kisvárosokban, illetve a falvakban. Minél kisebb közösségben éri baj az embereket, annál nagyobb esélyük van arra, hogy segítséget fognak kapni – kezdi a szakember. – Az is igaz, hogy minél többen figyelik a bajba jutott személyt, annál kisebb az esélye annak, hogy valaki odamegy hozzá.” Hogy miért van ez? A szakpszichológus szerint sokféle gondolat fordul meg ilyenkor az emberek fejében. Többek között az, hogy biztosan segít neki valaki más, vagy nem lehet nagy baja, esetleg csak be van rúgva. Meg egyébként is, mit fognak szólni a körülöttem lévők, ha nincs semmi baja az illetőnek, és ezzel kínos helyzetbe hozom magam? Varga Judit azt is elárulja, hogy a segítség elmulasztása egy „másolt” viselkedés.
„Ha a földön fekszik valaki, és elmennek mellette az emberek, nagy esélye van annak, hogy mindenki inkább elfordítja a fejét, elmulasztva a segítségnyújtást. Vagyis alkalmazkodnak a körülöttük lévő társadalmi mintához. Bátorság és bizonyos mértékű »lázadás« szükséges ahhoz, hogy megálljanak a járdán heverő ember mellett” – magyarázza a szakember.
A közös felelősség felment a bűntudat alól?
Az is igaz, hogy kulturális különbségek is vannak a segítségnyújtás mértékében, hiszen más erkölcsi normával rendelkeznek az ázsiai országokban, Európában vagy akár az afrikai törzsekben. Több pszichológiai tanulmány alátámasztja azt, hogy minél kevésbé ismerjük a körülöttünk élő embereket, annál nagyobb eséllyel mulasztjuk el a segítségnyújtást. Az emberek a közös felelősség érzetében ringatva magukat úgy érzik, sokkal inkább valaki másnak kellene közbe lépnie. Varga Judit erre egy régi iskolapéldát hoz egy New York-i gyilkossági ügy kapcsán.
„Egy fiatal lányt megtámadtak, majd több késszúrással megöltek. A későbbi nyomozás során kiderült, hogy az utca lakói közül 38-an nézték végig az ablakukból a gyilkosságot, mind azt gondolva, hogy valaki már minden bizonnyal hívta a rendőrséget. Ez az eset is azt bizonyítja, hogy minél személytelenebb élettérben lakunk, annál nagyobb az esélye egy ilyen történetnek. A közös felelősség felment a bűntudat alól is, hiszen úgy érzik az emberek, hogy akárki közbeléphetett volna” – teszi hozzá a szakértő. Az viszont jó hír, hogy a mai fiatalok – a Z és alfa-generáció tagjai – esetében már nem idegen a nyilvános közbeavatkozás. Ők sokkal elfogadóbbak, empatikusabbak, ezáltal könnyebben felismerik azokat a helyzeteket, amikor rájuk van szükség.
A bátorság döntés kell, hogy legyen
Természetesen nem lehet egy lapon említeni azt a helyzetet, amikor valaki megsérül, baleset éri vagy a nyílt utcán hever, illetve azt, amikor bántanak, megtámadnak, inzultálnak másokat a környezetünkben. A sérülések esetében tudatosítani kell magunkban, hogy a megfelelő gyorsaság sokszor élet-halál kérdését döntheti el. Inkább kapjon több segítséget a bajba jutott, mint egyet sem. Sokan attól félnek, hogy nem képesek megfelelő szakértelemmel közbeavatkozni. A bátorság ebben az esetben nem egy emberi tulajdonság, hanem egy döntés kell, hogy legyen!
Amikor támadás, zaklatás során kell közbeavatkozni, gyakran felmerül a félelem, hogy a segítő maga is áldozattá válhat. Ezekben az esetekben különösen fontos a közös társadalmi felelősség fordított értelemzése, vagyis, hogy a jelenlevők mindegyike közösen nyújtson segítséget, így védve meg az áldozatot és egyben a közbeavatkozókat is. Ne csukjuk be a szemünket!
Mikor van ránk szükség?
A segítségnyújtás első feltétele, hogy a tapasztalt szituációt valóban veszélyhelyzetnek minősítjük-e. A szakpszichológus azt javasolja, a következő kérdéseket tegyük fel magunknak, hogy vajon tényleg be kell-e avatkoznunk:
- Valóban komoly a helyzet?
- Szükség van az én közbelépésemre?
- Használna, ha megtenném?
- Az aktív közbeavatkozással – például, ha a támadó és az áldozata közé állok – vajon veszélyeztetem magam?
- Passzív közbeavatkozásra van szükség, hogy önmagamat biztonságban tudjam? (Például kihívni a rendőrséget biztonságos távolságból.)
Mindezek tisztázása segíthet felelősségteljes és helyes döntést hozni.
Fotó: Adobestock
