Akármilyen gondosan jártunk is el az iskolaválasztásnál, előfordulhat, hogy később a gyerek mégsem érzi ott jól magát, és emiatt a teljesítménye is leromlik. Ennek számos oka lehet, de egy biztos, az érzelmi közeg nem megfelelő, különösen, ha kisiskolásról van szó. Ilyenkor hajlamosak vagyunk az iskolára hárítani a felelősséget. A tanárt okolni, különösen, ha az értékrendje nem egyezik a miénkkel. Mielőtt berohannánk az iskolába, hogy számonkérjük a pedagógust, érdemes átgondolni, mit is tehetünk, hogy gyermekünk a legkevésbé sérüljön.
Maradjunk tárgyilagosak!
Senki sem szereti – a gyerek sem – leértékelni magát, így sikertelenség esetén az első kézenfekvő válasz a hárítás. Nem ő teljesít rosszul, hanem a pedagógus nem kedveli, ezért húzza le. Ezzel az információval nagyon csínján kell bánni – bár lehet, hogy igaz –, mert egyelőre csak az egyik fél álláspontját ismerjük. Érdemes elrősz az osztálytársaknál vagy azok szüleinél tájékozódni. Vajon náluk is felmerül-e a probléma, illetve miként látják a mi esetünket. Ne álljunk rögtön a gyerek pártjára, hanem igyekezzünk tárgyilagosak maradni. Próbáljuk meg érdemi tanácsokkal ellátni – például, hogy soha nem lesz olyan az életben, hogy mindenki szeretni fogja, viszont sokat tehet azért, hogy megfordítsa a helyzetet.
Kérjük meg, hogy figyeljen oda arra, mit nehezményez a tanár a viselkedésedben, és igyekezzen változtatni rajta, esetleg kérdezze meg, mit tehetne másképp, hogy javítson a jegyein. Lehetséges, hogy kiderül, nincs is szó pikkelésről, hanem az elvárt teljesítménnyel vagy a magatartással van problémája, és ahogy a gyerek attitűdje, teljesítménye változik, vele a kapcsolat minősége is változni fog.
Gyakori probléma, hogy maga a szülő nem ért egyet a pedagógus értékrendjével, oktatási stílusával, és ennek hangot is ad otthon, amit a gyermek kimondatlanul is átvesz, és már nem tartja fontosnak, hogy megfeleljen a tanár elvárásainak. Ilyenkor bizony magunkon kell kezdeni a munkát!
Hallgassuk meg a másik felet!
Ha a rossz közérzet, a gyenge jegyek hosszabb távon is maradnak, a következő lépés, hogy beszéljünk a pedagógussal. Nem telefonon, nem e-mailben, hanem személyesen! Amikor időpontot kapunk, semmiképpen se támadjuk le rögtön a másik felet, ne zúdítsunk rá panaszáradatot, hanem fókuszáljunk magára a problémára és annak megoldására. Könnyen lehet, hogy a pedagógus a gyerekünktől nagyon eltérő személyiség, és maga sem látja a problémát. Ám ha erre szelíden felhívjuk a figyelmét, valószínűleg célt érhetünk, mert ezután igyekszik majd korrigálni a helyzetet.
A tekintélyre hivatkozás rossz előjel
A személyes találkozón mi magunk is rájöhetünk, hogy előítéleteink szemszögéből állítottuk-e be őt. Amennyiben áthárít minden felelősséget a gyerekre, vagy bagatellizálja a helyzetet, sőt a hierarchiára hivatkozik, a probléma megoldása sokkal nehezebb. Ekkor sajnos illúzióvá válik, hogy egy oldalon állunk. És mindketten a gyerek fejlődéséért próbálunk tenni. Az első két esetben csak gyermeki módon viselkedik, elhárítja a felelősséget. De ha a hierarchiára hivatkozik, lehet, hogy nincs a legjobb kezekben a gyerekünk.
Persze próbálkozhatunk a probléma felsőbb fórumra vitelével, beszélni az igazgatóval, de ez ritkán ér célt. Ilyen esetben indokolt lehet az iskolaváltás. Még ekkor is számos tényezőt kell megfontolni; például a gyerek osztályközösségbe beágyazottságát – lehet, hogy nagyobb trauma neki elveszteni a közösséget.
Túlterheltségből is adódhat feszültség
A tanári oldal álláspontjáról megkérdeztünk egy közel húsz évig tanító gimnáziumi magyar-, kommunikáció-, és drámatanárt, Maróthy Csabát.
„A pikkel a tanár mondattal kapcsolatban nekem elsőre az előítélet jut az eszembe. Az iskolába berontó szülő gyakran a saját rossz lelkiismeretére, esetleg rossz tapasztalataira vagy mások sommás véleményére támaszkodva rögtön a másik oldalra pozícionálja a tanárt. Megfeledkezve arról, hogy azért ezt a – nehéz, de sokszor mégis felemelő – szakmát alapvetően elhivatott emberek választják. És igyekeznek lehetőséget adni a nebulók személyiségfejlődésének. Nem mondom, hogy minden esetben így van, de pályafutásom során ritkán találkoztam kifejezetten romboló személyiségű kollégával, aki a megalázásban, a sanyargatásban lelte volna örömét.
A tanári hibák sokkal inkább a fáradtságból, a túlterheltségből adódnak
– mondja a pedagógus. – Másrészt a szakma presztízse is folyamatosan lejtmenetben van, előfordul, hogy egy sokkal jobb anyagi helyzetben lévő szülő kedélyes sajnálkozással osztogat tanácsokat a szakmánkat illetően. Persze a tanár is ember, tévedhet, van a saját élettörténetéből eredeztethető traumáinak a lenyomata, ami rossz irányba befolyásolhatja az ítélőképességét. Mégis az a tapasztalatom, hogy a tanár-szülő konfliktusok nagy százalékban a kommunikációs helyzet különböző értelmezéséből adódnak. Ha mindkét fél nyitottan közeledik a másikhoz, ezek rendre megoldódnak.
Tanárként mindig igyekeztem megismerni a szülők gondolkodásmódját, és ha lehetőségem nyílt rá, próbáltam közelíteni az álláspontokat, és ez az évek előrehaladtával egyre többször sikerült. Ha a szülők részéről is komoly a szándék, a valódi megoldásra – és nem pusztán üres szavakkal próbálják elodázni a bajt –, akkor létrejöhet egy érdemi kommunikáció a szülő, a diák és a tanár között, és egyedül ez szolgálja a gyerek igazi érdekeit.”
Fotó: Getty images
