Él három nő a szmogos, szürke fővárosban, akiknek életét 2015 óta különleges varázsfonal köti össze. Bozó Zsuzsa, Bukucs Kata és Jakus Csilla szintén segítségnyújtás közben találtak egymásra; meleg ételt vittek a rászoruló családoknak, nem sokkal később pedig a Debrecen melletti Gáborján legapróbb lakóit örvendeztették meg ajándékokkal. Akkor és ott elhatározták, többé egyetlen kicsi szempárból sem hagyják veszni a reményt. „Főképp nem karácsony idején” – kezdi az egyikük, Bozó Zsuzsa, akivel épp egy hosszú, ám annál különlegesebb útra készülünk Nógrád megyébe, hogy kétóvodányi gyerek szívét öltöztessük ünneplőbe. „Ezt azonban harmadik éve nem egyszerű emberként, hanem manókként tesszük, hogy a csomagjainkkal az ország legelhagyatottabb tájaira is elvihessük a hírt: csodák igenis léteznek!”
Két Guinness sör között…
Miközben az autó csomagtartója megtelik játékokkal, ruhákkal, finomságokkal és festékekkel – megtudom, ebben a különös mesevilágban még a manóknak is vannak segítői, akik évről évre azon szorgoskodnak, hogy összegyűjtsék mindazt a földi jót, amiket most mi is segíthetünk bepakolni. Kevesen tudják ugyanis, de Zsuzsa manó akkoriban egy fővárosi skót pub tulajdonosaként vágott bele a gyűjtésbe. „Két Guinness sör között mindig akadt olyan, aki a segítségünkre sietett – mondja nevetve a zöld pulcsis manó. – A jószívű és lelkes turistákon át persze pillanatok alatt eljutott a hírünk a magyarországi skót közösség és egyház tagja-ihoz, a St. Andrews Association Hungaryhoz, a Robert Burns Alapítványhoz, az Ír–Magyar Üzleti Körhöz, a Kanadai Kereskedelmi Kamarához és több brit gyökerű céghez egyaránt.” Ken White, a Clarke and White ügyvezetője például ma is elkísér bennünket, hogy lássa, mi lett a helyiek és a manók álmaiból. „Ezekből ugyanis már közös erővel épülhetett vár a településeken, hiszen mi – jó manókhoz híven – csak az alapanyagokat juttatjuk célba; a festés, a szépítés és minden más hasonló a helyiek keze munkáját dicséri; ők váltják valóra.”
„Ez férfidolog!”
A történetmesélés közben autónkkal – ami valójában egy gazdagon megpakolt szánra emlékeztet – meg is érkezünk a Salgótarján közelében fekvő Zabarra, ami, bár a meteorológiai adatok szerint az ország legfagyosabb települése, óvodájában már nem csak a testünk, de a lelkünk is felmelegszik. Pontosan egy évvel ezelőtt ugyanis ezen a helyszínen szorgoskodtak a karácsonyi manók, akik nemcsak festékkel és új bútorokkal, de még zuhanyzóval és egy mosó-szárító géppel is könnyebbé varázsolták a mindennapokat. „Utóbbinak köszönhető például, hogy nem kerítésen száradó ruhák jelezték a hozzánk vezető utat – magyarázza Sulcz Simon Katalin óvó néni, akinek csoportja mára bármelyik fővárosi magánoviéval vetekedhet. – A felnőttek hiába szerettek volna mindent megadni a kicsiknek, az álmok és a szeretet nem tudtak áttörni azon a mérhetetlen szegénységen, amivel itt napi szinten meg kell küzdeni, hiszen odahaza sokszor még tisztálkodásra sincs lehetőség. Épp ezért megnyugtató, hogy legalább abban a pár órában, amit itt töltenek, nem kell szembesülniük a zord és kemény valósággal.” Ez pedig valóban így van! „Imádok itt lenni! Minden olyan jó és puha” – mutatja büszkén a kis Bari Amadeusz Otelló, mi mindent kaptak tavaly karácsonyra a manóktól. Megsúgja azt is: pajtásaival főképp a csoportszoba kandallójánál szeret üldögélni, ahonnan csak akkor pattan fel, ha szabaddá válik a hintaló; azt ugyanis mindig átengedi a lányoknak. „Ez férfidolog!” – mondja nevetve, majd szalad is tova, hiszen időközben frankfurti leves, lekváros derelye és muffin került az asztalra, amik szintén a kedvencei – bár bevallja, utóbbiról soha nem hallott korábban. „Ezt is a manók hozták, és egy kedves néni sütötte nekünk. Biztosan ő is Lappföldön él” – meséli a többieknek a huncut szemű kisgyerek, majd pillanatok alatt a bendőjébe varázsolja a finomságot.
Csak egy régi, megsárgult papír…
Közben a szomszédos településen, Szilaspogonyon a kicsik már túl vannak az ebéden, és pizsamában várják, hogy óvó nénijük meséjével álomba csalja őket. Picik még, így fogalmuk sincs arról, miért sóhajt nagyokat Bíróné Katona Tünde, amikor a mesebeli csodákhoz vezetik a könyv sorai. „Rajtunk is csak az segíthet – mondja szomorúan, szavai pedig pillanatok alatt megelevenednek, ahogy a kezében lévő lapokra tekintünk. Ezeket ugyanis jócskán megrágta az idő vasfoga; éppúgy, mint a gyerekek többi játékát, az asztalokat és azokat a fektetőket is, amin – saját bevallása szerint – még a falucska 50-en túli polgármesterasszonya, Tünde is álomra hajtotta a fejét. Amikor pedig egy aranyszőke kisangyal, Bencze Valentina kezében meglátom, hogy Hamupipőke történetét is csak egyetlen régi, megsárgult papírlap őrzi; és abból kéri, hogy meséljek neki – férfiasan bevallom, elsírom magamat. Még úgy is, hogy tudom, ez az állapot már csak hetekig marad így. A manók kocsija ugyanis idén hozzájuk érkezett meg festékkel és megannyi szép dologgal, amiket közben helyi markos férfiak pakolnak a raktárba, hogy néhány nap múlva nekiláthassanak a felújításnak. „Mennyit kell még aludni karácsonyig?” – kérdi a kislány, amire már az óvó nénije ad választ. „Nem sokat; és addigra mindannyiunk álma valósággá válik!”
Levelek Télapónak
Aki pedig kedvet kapott ahhoz, hogy maga is manóvá váljék idén karácsonyra — eláruljuk: megteheti! A Facebookon található „Levelek Télapónak” oldalt ugyanis harmadik éve szintén a szorgos manók kezelik. „Ennek a lényege, hogy ne csak az óvodáknak, hanem közvetlenül a kicsiknek is segíthessünk — magyarázza Zsuzsa manó. — Egy díszes levélben mindegyikük megírhatja, a szíve mélyén milyen ajándékra vágyik, amiket aztán bárki örökbe fogadhat, és valóra válthat. Ezek közül az egyik legszívmelengetőbb az évek alatt azé a kislányé volt, aki játékok helyett csupán egy ágyat és egy íróasztalt kért és kapott is a Télapótól. Sőt, egy jóakaró apuka révén ezeken kívül még szekrénye is lett. Nemcsak hogy máig emlékszem a szeme csillogására; ez a fény azóta is utat mutat, és jelzi: az ilyesfajta manó-munkára igenis szükség van a világon!”
