Alig jut el az utcai lámpa fénye Dabason a Kmetyó család bejárata elé. Túl messze van, a téli sötétség megeszi a halvány világítást. Ahogy azonban kinyílik a porta udvara, mesebeli otthon derűs látványa csalogat minket beljebb. A két fiú udvariasan elénk jön, bemutatkozik, a családfő már tessékelne beljebb, amikor előkerül a ház macskája, Batman, akiről előző nap este derült csak ki, hogy nem fiú, hanem lány, és az is lehet, hogy hamarosan elleni fog. „Üljünk le az étkezőben – invitál minket a ház asszonya, Kriszta. – Marcit engedjük el legót pakolni, bár előbb lesz készen a kockákból egy újabb szálloda, mint a rend a szőnyegen.” A legkisebb él a lehetőséggel, s csak néha tudósít, hogy áll az építkezése. Velünk már csak a szülők és a középső fiú, Lackó marad. „A férjem húga Németországban él, – mesél Kriszta – Bajorországban. Talán ő volt az, aki elültette a bogarat a fülünkben, hogy feladjuk az itthoni életünket, és kiköltözzünk. Mielőtt a nagy döntést meghoztuk volna, mindhárom gyerekünkkel megvitattuk, és többször voltunk terepszemlén. A gyerekek jövőjét akartuk bebiztosítani – idegen nyelvekkel, világlátással.”
„Ja” és „Nein”
A szülők bevallják, akkoriban csupán a „nem” és az „igen” ment nekik gondolkodás nélkül németül, mégsem féltek mindent felszámolni, és elindulni Magyarországról. Egyedül a házukat nem adták el, de onnan is kiköltöztek. Az autóra még Krisztina szobanövényei is felfértek, igaz, csak a harmadik fordulónál. „A legkisebb akkor múlt egy éves, a középső 13 volt, a nagylányunk pedig pont leérettségizett – emlékszik vissza Kmetyó László, az apuka. – Úgy tűnt, ez a legjobb időzítés. A kicsi falu, ahová kerültünk, hamar befogadott minket, a lányunk au-pair lett Berlinben, majd jelentkezett az orvosira, a legkisebb oviba került. A feleségem a helyi iskolában takarított, én az iskolabuszt vezettem. Eleinte Lackó fiunk szomorúságát átmenetinek gondoltuk, az átállás nehézségét láttuk benne. Ő segített nekünk hivatalos ügyeket intézni, a helyi focicsapat bajnok lett a játékától, a meccseken skandálva kiabálták: László! László! Valami mégsem volt rendben…” Hiába tudott Lackó németül, az iskolában a nyelvi hátrányokat nem tudta behozni. És a fiú, aki korábban is maximalista volt magával, a közepes teljesítményeket egyre rosszabbul élte meg. „Két nagyon jó barátom maradt Dabason, tőlük is nehezen váltam meg – emlékszik vissza Lackó. – Hiába voltak jó tanáraim, hiába ettem a faluban a világ legjobb croissantját, az én szívem itthon maradt.” Már a harmadik évet kezdte Németországban a család, amikor a karácsonyi ünnepek utáni téli szünetre Lackó hazautazott., amikor pedig januárban visszatért, a szülőknek elég volt ránézni, és meglátni a szemében, hogy sosem lesz itt boldog.
A vidám fiú zárkózott lett
Eleinte még abban is reménykedtek, ha beleszeret valakibe, akkor a szerelem utána hozza a szívét. De semmi ilyesmi nem történt. Lackó Magyarországon akart élni. „Sosem döntöttünk a gyerekek feje felett – mondja Kriszta. – És nekünk már csak addig volt jókedvünk kint, amíg a gyerekre nem néztünk. Egyszerűen már áthatotta a testét a szenvedés. 17 évesen pedig nem mehet tönkre, ezért azt mondtuk, miatta visszajövünk, mert ha valakinek a családból ez nem jó, akkor senkinek sem jó.” „Bírni fogom…” – rémült meg Lackó, hogy ő miatta kell az újabb változás, de addigra a szülők meghozták a döntést. Azt azért nem gondolták, hogy visszaszervezni az életüket sokkal nehezebb lesz, mint kiszervezni. Amikor megjöttek, se iskola, se óvoda, de munkájuk sem volt. Kriszta csak azt tudta, hogy ott nem tudja folytatni, ahol abbahagyta, állami céghez nem megy el dolgozni. „Először nekiestünk a háznak, amit a bérlők után fel kellett újítani – emlékszik vissza László, a családfő. – Lackó maga intézte a gimis felvételijét, és bár tehetett volna különbözeti vizsgát, és harmadikos lett volna, inkább elölről kezdte, elsősként. A három évből persze profitált, előre hozott érettségiket tett le, a német és kint tanult angol sokat segített neki.”
Nem tudtuk elfelejteni a német tájat
A család azt mondja, itthon az emberek taposnak, tepernek, idegesek. Mióta hazajöttek, ők sem járnak el hétköznap csak úgy sétálni, pedig kint a faluban megtették. „Kint mindenki köszönt mindenkinek – emlékszik vissza László. – Nem igaz, hogy a németek mogorvák. Amikor hazajöttünk, mi is elkezdtük ezt, de úgy néztek ránk, mintha ufók lennénk. A legjobban az fájt, hogy kint precízen gyűjtik a szelektív szemetet, itt a mindent egybe a népszerű. Ott értékes egy üres palack, magas a betéti díja, itt csak szemét, amit nem lehet újrahasználni.” „Ami itt van, az onnan hiányzik, ami ott van, az innen – sóhajt fel Lackó. – De hamar kiderül, hogy mióta itthon van, azóta boldog igazán, és a szerelem is itt talált rá. Építészmérnöknek készül. – Németül tanulni nehéz volt, közepes tanulónak lenni elviselhetetlen – magyarázza. Mindig hálás leszek anyuéknak, hogy hazajöttek miattam. Nekem Budapest a legszebb város a világon.” László és Kriszta most már megnyugodott. A teljes igazság azonban az, hogy a lányuk kint maradt, ott végzi az egyetemet, most már biológia szakon, és ha Lackót felveszik az egyetemre, ők Dombóvár mellé költöznek a nyáron. „A hullámos, kanyargós utak, a dombok, a nyugalom, ez kapott meg a tájban, olyan mint Bajorország – mondja Kriszta. – Nekünk majd Pécs lesz a fővárosunk. Szerencsére a hazajövetelünk után a bútorfestés lett a munkám, amit bárhol végezhetek. Ebbe segít a férjem is, nem félünk újra költözni, de a fiunk miatt már nem megyünk külföldre. Itthon maradunk.”
