Egy biztos: ha a sors egyszer úgy akarná, bizony Szakmány Tamás lenne az az orvos, akire nyugodt szívvel rábíznánk az életünket. És nem a kitüntetése miatt! Ehhez a megállapításhoz elég néhány másodperc, miután ő a walesi Cardiffból köszönt bennünket a Skype túloldalán. Az arca mosolygós, a tekintete tiszta, és minden szavából sugárzik a szakmája iránti elhivatottság. Utóbbit csak erősíti, hogy a videohívás hátterében is a munkahelye: a Grange University Hospital látszik, ő pedig csillogó szemekkel mutatja, hogy a bal válla felett látható annak főbejárata. A kapu, ami tavaly előbb a földi pokol legmélyebb bugyraiba vezette, hogy megküzdjön a „Covid-sárkánnyal”, és ő végül a „királynő lovagjaként” lépett ki rajta…
Nem bánja, hogy kint maradt
Csak egy szerencsés véletlennek köszönhető, hogy történetünk főhőse ma nem kutyákat és macskákat kezel. „Mindig is a gyógyítás érdekelt, a legelső gondolatom mégsem az ember-, hanem az állatorvoslás volt. Nem szerettem a fizikát, ahhoz viszont, hogy az érdi Vörösmarty Gimnáziumból felvegyenek az orvosira, a biológia mellett az is kellett a felvételihez. Szerencsém-re éppen akkor nyílt meg a lehetőség, hogy a kémiát is választhatom, ami a másik nagy kedvencem volt. Így kerültem végül Pécsre, az Orvostudományi Egyetemre” – meséli Tamás. Aztán 2004-ben jött egy lehetőség, hogy Angliában tanuljon tovább. „A pécsi mentorom, Molnár Zsolt professzor alakította ki a kapcsolatot a Liverpooli Egyetemmel, hogy az aneszteziológus szakorvosjelöltek vagy a friss szakorvosok be tudjanak úgymond forogni a liverpooli képzésbe. Én is rajta keresztül jutottam ki egy eredetileg egy, maximum két évre tervezett tanulmányútra. Aztán úgy alakult, hogy itt ragadtam – nem 2 év lett belőle, hanem 16.” Tamás ugyanis odakint tudta meg, hogy itthon leépítések vannak. „Ez egy megszokott »játék« volt az állásokkal, hogy azoknak az státuszát, akik külföldön tartózkodnak fizetés nélküli szabadságon, egyszer csak megszüntetik, majd emberhiányra hivatkozva újra megteremtik. Így volt ez velem is. Emlékszem, amikor jött az e-mail, hogy ha szeretném megtartani az állásomat, akkor néhány hónapon belül haza kell mennem, de hát mivel pont a második évem közepén voltam, úgy döntöttem, mindenképpen kitöltöm. És megmondom őszintén, nem bántam meg. Azt láttam, hogy az itteni munkával és kapcsolatokkal sokkal nagyobb lehetőségek állnak előttem.”
Sorra betegedtek meg a kollégái
És így is lett! „Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az első állásom eleve adott volt Liverpoolban, és a következőket pedig nagyon kemény interjúkon át mindig sikerült elnyernem, így soha nem maradtam munka nélkül.” Tamás két évet töltött Liverpoolban, majd egy évet Londonban, míg végül 2008-ban megérkezett Walesbe. „De még egy másik kórházba, a mostani helyemre 2015-ben kerültem” – pontosít a professzor, aki időközben megnősült és családot alapított. Felesége szintén aneszteziológus, akivel két gyereket, a 9 éves Brigit és a 13 éves Bencét nevelik. „Pontosabban tavaly március óta inkább csak Orsi, ő ugyanis, amióta elkezdődött ez a haddelhadd, otthon van, és segít abban, hogy a gyerekeink otthoni iskoláztatását és nevelését levezényelje. A koronavírus alapjaiban változtatta meg a mi életünket is. Épp a minap jött fel a facebookon egy két évvel ezelőtti kirándulás képe… Imádok utazni, így bevallom, 2004-ben az is közrejátszott, amikor a maradás mellett döntöttem, hogy innen majd a világ bármely pontjára könnyen eljuthatok. Nos, ez már csak egy szép emlék, és időm sem lenne rá. Az első hullám idején én lettem a walesi intenzív osztályos hálózat klinikai vezetője, így az életmentésen túl rengeteg adminisztratív és szervezési teendőm lett. Minden nap tele voltunk. Az első hullámban még egy másik épületben dolgoztunk, ahol alapesetben 16 intenzívest tudtunk kezelni, de a járvány 8. hetére ez a szám már 40 körül mozgott; több mint 200 százalékos kihasználtsággal dolgoztunk. Ráadásul mivel a kollégáink is sorra lebetegedtek, így nekünk, akik egészségesek voltak, vagy már meggyógyultak, kellett beugrani a helyükre, és elfelejtettük azt a szót, hogy szabadnap. Ha nem a kórházban mentettem az életeket, akkor otthon dolgoztam” – meséli Tamás, akinek aztán recept helyett e-mailben írtak fel különös gyógyírt a fáradtságára…
Spamnak hitte a királyi üzenetet
„December 3-án este 9 órakor érkezett egy e-mail, amiről elsőre azt hittem, hogy spam. A telefonom kijelzőjén ugyanis elsőre csak az üzenet tárgya látszott, ahol az állt: »in confidence«, azaz szigorúan bizalmas. Csak azért nem töröltem reflexből, mert gondoltam, valamiért csak átjutott a kórházi levelezőrendszer szűrőjén. Miután megnyitottam, már látszott a feladó is, és tudtam, ez nagy dolog, hiszen a Cabinet Office-tól, a miniszterelnökségi hivataltól jött. Az e-mailben az állt, hogy valaki – máig nem tudom, hogy ki, és valószínűleg soha nem is fogom megtudni – jelölt erre a kitüntetésre, a bizottság alkalmasnak tartott, fölterjesztettek, II. Erzsébet királynő pedig jóváhagyta. Azt is írták, hogy postafordultával – a következő nap reggel 9 óráig – válaszoljak, hogy elfogadom-e a kitüntetést. Ez bennem fel sem merült, nagyon örültem neki – mondja Tamás, akinek egészen az év végéig titokban kellett tartani az örömét. „Az első e-mailben, és az utána következő levelezésben is mindig hangsúlyozták, hogy ezt az elismerést addig senkinek, még a családnak sem lehet elmondani, amíg hivatalosan meg nem jelenik a The London Gazette nevű folyóiratban, ami a királyi család hivatalos hírharsonája. Nem volt nehéz megtartani a titkot, mert folyamatosan dolgoztam; most viszont már bevallhatom, hogy december 30-án, a megjelenés napján, a feleségemnek elújságoltam a jó hírt. Nagyon büszke volt rám, ahogy később a család, a barátok, ismerősök és ismeretlenek is… pedig továbbra is úgy gondolom, én csak egy orvos vagyok, és nem hős lovag. Igyekeztem minden munkát a legjobb tudásom szerint elvégezni – és csak köszönettel tartozom annak vagy azoknak, akik úgy gondolták, hogy kitüntetést érdemlek ezért. Még mindig nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént, és valószínűleg csak akkor fogom, amikor megkapom a medált, amit a királynő vagy a királyi család egyik tagja ad át. Hogy mikor, nem tudni, a legvalószínűbbnek a nyár végét tartom, ahogy azt is, hogy II. Erzsébet helyett Károly vagy Vilmos herceg fogja átadni, hiszen ők már átestek a fertőzésen…”
Hogyan ünnepel majd?
„Két opció lehet: vagy felülök a motorra, és elmegyek Skóciába, vagy beülök az autóba, és elmegyek búvárkodni az Angol-csatornába. Ez a két dolog az, ami mindig segített a stresszt és az idegességet levezetni. Addig pedig nagyokat sétálok Lizivel, a 4 éves whippetünkkel, aki most is itt fekszik mellettem a fotelben, és aki mindig felvidít. Szükség is van rá, hisz épp tegnap egész Angliára kiterjedő lezárást jelentettek be, mint márciusban, és ez valószínűleg február közepéig így is marad.”
B.Molnár Márk
