Szülés utáni depresszióból alapított vállalkozást Váczi Rozi: „Szeretném átörökíteni a matyó hímzés kultúráját”

A Matyodesign alapítója szívügyének tekinti, hogy a hagyomány ne csak fennmaradjon, hanem magas színvonalon újjászülessen, és megélhetést biztosítsanak az idősebbeknek és a kisgyermekes anyáknak.

„Boldogsággal tölt el, hogy 45 asszonynak adhatunk munkát és megbecsülést, miközben a matyó hagyományt éltetjük tovább. A cégünk igazi kis családi vállalkozásból nőtte ki magát. A kezdetekkor az egyik gyerekkori dadusunk is az egyik hímzőnk volt, ma pedig a lányával dolgozunk együtt, aki most már nyug­díjas.”

Egy ajándékkal indult minden

Rozi 14 évvel ezelőtt hívta életre a márkáját. „Egész életemet a városi nyüzsgés és a  falusi lét kettőssége határozta meg, ami a vállalkozásom elindításához is ihletet adott. A szüleim a nyolcvanas évek elején ismerkedtek meg, és úgy döntöttek, hogy a gyerekneveléshez jobb a vidéki környezet, ezért Budapestről Tardra költöztek. Hatéves koromig ebben a pici faluban éltünk – akkor háromezren, ma ezren lakják –, így szinte mindenki ismert mindenkit. Édesanyámék pedagógusként dolgoztak, amíg ők tanítottak, ránk dadák vigyáztak. Amikor a testvéreimmel iskolaérettek lettünk, visszaköltöztünk a városba, de a vidéki házunk megmaradt, és minden szünetben itt nyaraltunk” – emlékszik vissza Rozi, aki első gyermeke megszületése után visszatért a szülőfalujába.

„Szülés utáni depresszióba estem, ezért a családom úgy döntött, elvisznek pár hónapra Tardra, hátha jót tesz a gyermekkori környezet. Éppen a férjem születésnapja közelgett, amikor azon gondolkoztam, mit fogok neki venni ebben a kis faluban. Eszembe jutott, hogy kicsempészek egy pólót a szekrényéből, és megkérem a dadust, hogy hímezzen rá valamit. Ebből az ötletből indult minden, és abból a vágyamból, hogy a szeretetet és a törődést, amit a tardi gyerekkor alatt kaptam, vissza tudjam adni.”

Mindent a helyi nők, anyukák készítenek

Ma már saját varrodájuk is van, ahol a hímzőasszonyok készítik a szebbnél szebb mintákat.

„Tanultam a dadusomtól hímezni, nagy türelmet igénylő tevékenység. Szeretem, hogy közben szinte meditatív állapotba kerülök, lelassulok, de nekem más feladatok töltik ki a napjaimat: a saját varrodánkban nemcsak a hímzés, hanem alapdarabok is készülnek. Üzemeltetem a webshopot, a viszonteladói hálózatot, és a termékfejlesztésen, a könyvelésen át az érkező turistákkal is foglalkozom. Igyekszem mindent átlátni, de sok helyzetet még én is tanulok” – meséli Rozi, akinek a két lánya is szeret a műhelyben időzni.

„A koronavírus alatt visszaköltöztünk Tardra, négy évet ott éltünk, így ők is belekóstoltak abba, amit én is kaptam kis koromban. A nagyobb lányom felsős, a kicsi óvodás, őt végtelenül érdekli a hímzés, aminek nagyon örülök. Fontos számomra, hogy átörökítsem a fiatalabb generációknak a matyó hímzés kultúráját, ahogyan az is hangsúlyos szerepet kap, hogy munkahelyet biztosítsak egy olyan környéken, ahol nincs lehetőségük a nyugdíjas asszonyoknak és a kisgyerekkel otthonlévő nőknek.

Minden kézzel hímzett termékünket a tardi dadám és a helyi asszonyok készítik. Felelősség és öröm is, hogy ez a tudás nem fog elveszni, és ez rajtam is múlik. Feladatomnak tartom, hogy ami a helyi asszonyok kezében van, tovább­öröklődjön, generációról generációra.”

Egyes motívumok hetekig készülnek

Rozi öccsének dadája is az alapítótagok között van. Teri néni ma már sajnos nem él, de a lánya, Vajda Miklósné Neni nyugdíjasként a mai napig hímez.

„Édesanyám a mezőkövesdi házi szövetkezetnél dolgozott hímzőként. Amikor még Rozi csak gondolkozott a vállalkozáson, nagy örömmel látta el tanácsokkal, később pedig elkezdett neki dolgozni, és még hímzést is tanított. Nekem gyerekként az volt a feladatom, hogy biztosítsam a zavartalan munkát, igyekeztem anyukám keze alá dolgozni, és közben mellette ülve akarva-akaratlanul ellestem a szakma rejtelmeit. Láttam, hogy ölti a cérnát, milyen irányba futtatja a szálakat, hogyan formázza a leveleket, és mit milyen színnel hímez. Mindennek megvan a maga technikája, aprólékos munka, oda kell rá figyelni” – meséli Neni, akinek anyukája öt évvel ezelőtt hunyt el, de a hagyományos kézműves mesterség iránti szeretetét továbbvitte.

„Többnyire mellényeket, poncsókat és pulóvereket hímzek. Vannak többnapos motívumok, de olyan minták is előfordulnak, amelyeket heteken keresztül készítek. Édesanyám mindig nagy tisztelettel követte a hagyományokat, és ez rám is átragadt. Most már én is büszkén adom tovább ezt az értéket a családomban. Van egy 28 éves lányunokám, aki szintén hímez, és van egy 16 éves fiúunokám, aki pedig inkább csak csodálja ezt a mesterséget. Az egyik legszebb emlékem, amikor egyszerre hímeztünk hárman: édesanyám, én és a lány­unokám. A családunkban ez már generációkon átívelő hagyomány.”

Fotó: Ambrus Marcsi