Habár örök érvényű recept aligha létezik, Éva és Béla örömmel osztja meg velünk boldog frigyük „titkát”. A házaspár hangulatos otthona tökéletes helyszínként szolgál az alkalmi időutazáshoz. Mindenekelőtt a megismerkedésükről kérdezem őket, amihez a feleség mosolyogva „tekeri vissza” az idő kerekét egészen 1963 decemberéig…
„Az óbudai művelődési ház nagytermében szombatonként rendszeresen tartottak táncklubot, ahová én is eljártam az iskolatársnőimmel – kezdi Éva. – Akkoriban Raf Vallone volt a kedvenc színészem, a gyönyörű kék szemeivel. Bélának ugyanolyan gyönyörű kék szeme volt, már messziről kiszúrtam azon a bizonyos délutánon. Mígnem egyszer csak felkért táncolni. Rokonszenves fiatalember volt, és a táncban is jó párost alkottunk. Így kezdődött… Én 16 éves voltam, ő 19. Eleinte csak hetente egyszer randevúztunk, később egyre több időt töltöttünk együtt. Imponált nekem, hogy Béla rendkívül tájékozott, okos fiú, és jól éreztem magam a társaságában.”
„Minél többször találkoztunk, annál jobban megismertem Évát, és annál jobban tetszett nekem –meséli Béla. – Gyönyörű szép, kedves lány volt, akkori viszonylatban kimondottan jól öltözött, és ügyesen táncolt.”
A fiatalok három évvel később, 1966. január 8-án házasodtak össze, és Éva anyukájáéknál kezdték meg a közös életüket. „Mivel nem sokkal később szanálták a házat, ahol éltünk, és ahol két lakás volt édesanyám nevén, így Pesterzsébeten kaptunk lakást – emlékszik vissza a feleség. – A lányunk, Réka 1969 márciusában született, majd két és fél évre rá világra jött a fiunk, Gergő, akkor költöztünk vissza Óbudára.”
Nagyon hálás a feleségének
Amikor az egykori dolgos mindennapokról faggatom őket, nem tagadják, hogy adódtak keményebb időszakok, például azokban az években, amikor Béla sokat járt vidékre és külföldre.
„Érettségi után elektroműszerész lettem, később több diplomát szereztem – mondja a férj. – Mindig sokat dolgoztam, mert úgy gondoltam, az én dolgom, hogy megteremtsem az anyagi feltételeket ahhoz, hogy lépésről lépésre megvalósíthassuk a kitűzött céljainkat. Emellett hét éven keresztül voltam nemzetközi labdarúgó-játékvezető, melynek kapcsán bejártam a világot. Az elfoglaltságaim miatt kevesebb időt tudtam a családommal, a gyerekeimmel tölteni, mint amennyit szerettem volna. Éva jelentette a biztos hátteret, és ő tartotta a frontot. Vezette a háztartást, közben nevelte a két gyereket, és nem utolsósorban dolgozott.
Nem lehetek elég hálás neki, amiért azokban az időszakokban minden területen helytállt. Sok teher hárult rá még úgy is, hogy rengeteg segítséget kaptunk az édesanyjától.”
„Béla valóban sokat volt távol – veszi át a szót Éva –, de én ezt elfogadtam, mert úgy gondoltam, ha ő ebben leli örömét és ez fontos neki, akkor nem akarom megfosztani ettől. Nyilván ez a helyzet részemről sok lemondással is járt, de nem süppedtem bele a háztartásba, hanem közben, ahogy cseperedtek a gyerekek, tanultam. Esti iskolába jártam, majd az építőipari technikumi végzettségem mellé újabb képesítést szereztem, és felsőfokú beruházási eladó lettem. És sokat utaztunk, hétvégenként nagyokat kirándultunk a gyerekekkel, ha csak tehettük, közös családi programokat szerveztünk.”
Nem tartottak haragot egymással
Éva azt is hozzáteszi, az évtizedek alatt az ő kapcsolatukban is akadtak hullámvölgyek.
„Nem vagyunk szentek, és mint minden házasságban, természetesen nálunk is előfordultak súrlódások. nézeteltérések. Mi is megvívtuk a magunk csatáit. Csipkelődésért sem kellett a szomszédba mennünk, de azt veszem észre, hogy az élcelődéseknél most már egyre gyakrabban visszavágok. Régebben türelmesebb voltam, illetve talán többet nyeltem – ismeri el. – De ha akadtak is viták köztünk, soha nem tartottunk haragot egymással.”
„Az elmúlt 59 évben egyszer sem esett meg, hogy haraggal zártuk volna a napot – szögezi le Béla. – A legrosszabb esetben is este egy puszit mindig adtunk egymásnak. Soha nem volt igazán jelentős mélypont, komolyabb válság a kapcsolatunkban. Olyan krízis, amikor szóba került volna a válás.”
Türelem és kölcsönös tisztelet
A Szabó házaspár most is aktív életet él. Béla a mai napig dolgozik.
„Van egy részvénytársaságunk, amelynek én vagyok az elnök-vezérigazgatója, emellett igazságügyi szakértőként is tevékenykedem. Abban, hogy ezt meg tudom tenni, a feleségemnek oroszlánrésze van, mint mindenben, amit elértem az életem során. Ő teremtette meg azt a kiegyensúlyozott hátteret, amely lehetővé tette, hogy végezzem a munkámat” – teszi hozzá Béla, aki túl a nyolcvanon is naponta 6-10 kilométert gyalogol Whiskey nevű kutyájukkal.
Elmondásuk szerint a néhány fős baráti társaságukkal havonta összejönnek, és utazni is mindig szerettek. A közel hat évtizedes házasságuk alatt rengeteg helyre eljutottak, és mindketten hisznek a közös élmények összetartó erejében.
„Le tudsz szűrni valami tanulságot abból, amit elmeséltünk, mert mi »csak« megéltük ezt az 59 évet?” – kérdezi tőlem mosolyogva Éva a beszélgetésünk végén. Majd szinte egyszerre válaszolnak az asszony kérdésére.
„Kompromisszumok nélkül nem megy”
– állítják teljes egyetértésben.
„Szerelem, szeretet, egymásra figyelés, alkalmazkodás, toleranciakészség, nagy türelem, kölcsönös tisztelet és a másik elismerése – sorolja Éva a harmonikus házasság legfőbb hozzávalóit. – A férjemnek is vannak hibái, sőt vénségre egyre több van, de mindketten elfogadtuk a másikat a gyengeségeivel együtt.”
„Éva mindenben kiváló partner – pillant Béla büszkén a nejére. – Megértő társ, nagyszerű feleség, nagyon jó anya, és kiválóan bánik a három unokájával. Csodálatos asszony. Ha még egyszer megnősülnék, újból őt venném el.”
Háromszoros nagyszülők
A legidősebb unokájuk, Réka lányuk lánya 22 éves, a Magyar Táncművészeti Egyetem végzős hallgatója. A fiuk, Gergő két unokával ajándékozta meg őket. A nagyobbik fia 19 éves, és vegyésztechnikusnak tanul. A fiatalabb 12, és rendkívül ügyesen futballozik. „Mindhárman tehetséges gyerekek – mondja Éva. – Nagyon szeretjük őket, de nem vagyunk sülve-főve együtt. Bár a fiamék és a lányomék is karnyújtásnyira laknak tőlünk, a férjemmel nem szeretnénk rájuk telepedni.”
Szöveg: Szűcs Anikó
Fotó: Ambrus Marcsi
