Amikor 2021 tavaszán először találkoztam Nellivel és Gáborral, már akkor magával ragadott a pozitív hozzáállásuk és az irigylésre méltó életigenlésük.
„Koraszülött voltam, az inkubátorban túladagolták az oxigént, aminek következtében levált a retinám – meséli Nelli. – A bal szememmel egyáltalán nem látok, a jobbal pedig csak 3-4 százalékot, de nyilván egy dolog az, hogy papíron mennyit látok, és más, hogyan tudom ezt a mindennapokban használni, vagy hogy mit teszek mellé.”
Gábor veszi át a szót:
„Kisgyerekként vesztettem el a látásom jelentős részét. Egy ritka betegséggel, retinoblastomával születtem, ami a látóideghártya rosszindulatú daganata.” Hozzáteszi, hogy a gyakorlatban sokkal többet lát, mint „papíron”.
Annak idején főleg az egymásra találásukról és szép sportteljesítményeikről beszélgettünk, mert Nelli és Gábor nemcsak a szerelmüket köszönhették a futásnak, hanem azt a felismerést is, hogy a látás hiánya nem lehet akadály a sportolásban sem. A fiatalok 2020-ban házasodtak össze, 2021 őszén megszületett az első gyermekük, Donát, tavaly augusztusban pedig a második fiuk, Milán.
Talpraesettek és optimisták
A 3,5 éves Donát büszkén mutatja nekünk az aktuális kedvenc játékait, míg a 8 hónapos Milán lelkesen kúszik-mászik a nappaliban.
„Mindkét várandósságom teljesen problémamentesen zajlott” – kezdi Nelli, aki őszintén mesél arról is, hogy Doni születése előtt milyen félelmekkel kellett megküzdenie azzal kapcsolatban, hogy látássérült édesanyaként vajon meg fog-e tudni oldani minden feladatot a kisbaba körül.
„Gáborral mindketten eléggé talpraesettek vagyunk, és ahogy az élet más területein addig is mindent megoldottunk, ezzel az optimizmussal álltam ehhez a kérdéshez is.”
„Nyilván aggódtunk, hogy lesznek olyan helyzetek, amik kihívást jelentenek majd. Tartottam attól is, hogy el tudom-e úgy látni a gyermekemet, ahogy én szeretném. Szerencsére rátaláltam egy alapítványra, amely látássérülteknek szóló rehabilitációs szolgáltatásokkal foglalkozik, köztük csecsemőgondozással is. Sok hasznos tanácsot kaptam tőlük, ami adott egy kis magabiztosságot. A kisfiammal közösen kellett kialakítanunk azokat a módszereket, rutinokat, amelyek mindkettőnknek megfelelnek, illetve nálunk voltak speciális dolgok, amikhez neki igazodnia kellett.”
„Bennünket is meglepett, hogy Doni a korához képest milyen jól reagált erre a helyzetre – magyarázza az édesapa. – Másfél évesen már elég jól érzékelte, hogy mi nem látunk jól, elfogadott minket úgy, ahogy vagyunk, és egyre ügyesebben alkalmazkodott. Például viszonylag hamar leszokott arról, hogy mutogasson.”
„Ha valamit nem értettünk, vagy ha valamit szeretett volna, odatette a kezünket, hogy »tessék, erről beszélek«” – teszi hozzá a felesége.
„Doni számára természetessé vált, hogy úgy mutat meg dolgokat, hogy a mi kezünket használja. Ha pedig valamit nem találunk, akkor szívesen segít nekünk.”
Látássérültként nevel 2 gyermeket Nelli és Gábor: „A fiaink alkalmazkodtak ahhoz, hogy nem látunk”
Ez is érdekelhet: Az összes kontinensen tanított Rátz Tamara: még Teréz anya is megáldotta
Nem nehézség, csak megoldandó feladat
Bár a szülők hamar ráéreztek a gyerekkel kapcsolatos teendőkre, nem tagadják, hogy akadtak kihívások a mindennapok során.
„Itthon és az utcán is állandóan Doni közelében kellett lenni ahhoz, hogy lássuk, minden rendben van-e vele – jegyzi meg Gábor. – Voltak félelmeink azzal kapcsolatban is, hogy észrevesszük-e, hogy mit vesz a szájába. Most Milánnál ugyanúgy megvannak ezek az aggodalmak.”
„A mobilitással kapcsolatban is vártak ránk próbatételek – folytatja az édesanya. – Az elején babakocsiztunk: nyilván próbáltam ismerős helyen tologatni Donit, mert azért bennem volt a félsz, hogy esetleg nem veszem észre a lépcsőt. Később elkezdtem használni a hordozót, amitől néhány ismerősöm frászt kapott, pedig világosban látok annyit, hogy ha ismerem a terepet, akkor elboldogulok.”
„Látássérültként kevésbé vagyunk mobilisak, és nem könnyű elindulni két gyerekkel – teszi hozzá Gábor. – Például, amikor szakad az eső, más beül az autójába, mi ezt nem tehetjük meg. De ezekre a kihívásokra nem nehézségként tekintünk, hanem mint megoldandó feladatra.”
Babakocsizásnál a nagytesó a szem
Doni kétévesen bölcsődés lett, így Nelli visszatérhetett a munkába.
„A toborzáskiválasztás területén, HR-esként dolgozom egy multinál, és többnyire itthonról végeztem a feladataimat – meséli. – Milán tavaly augusztusban született. Anyukám közel lakik hozzánk, így a gyermekágyi időszakban most is sokat segített a háztartásban, a főzésben. Emellett a kicsi születése után Gábor másfél hónapig szabadságon volt. Doni szeptember óta óvodás, és ahogy egyre nagyobb, többször tudok segítséget kérni tőle. Nemrég a gyerekekkel sétáltam egy idegen helyen, ami számomra még mindig kihívást jelent. Megkértem Donit, hogy szóljon, ha esetleg bukkanót, útpadkát vagy lépcsőt lát, és nagyon ügyesen jelezte, hogy lépcső következik.”
„Nyilván jó pár dolgot másképp kell csinálnunk, mint másnak, de a nehézségek alapvetően nem abból adódnak, hogy látássérültek vagyunk, hanem inkább abból, hogy két kisgyerekkel nem könnyű menedzselni az életünket” – mondja Gábor.
„Az egyik közeli barátnőm említette a minap, hogy ő rendszeresen el is felejti, hogy látássérültek vagyunk, mert annyira ügyesen megoldunk mindent – mosolyodik el Nelli. – Két kisgyerekkel ötszörösen nehezebbek a mindennapok. Ugyanakkor az a szeretet és az a sok szép pillanat, amit tőlük kapunk, mindenért kárpótol bennünket. Jelenleg ők a legnagyobb örömforrásaink. A fiúkkal vált teljessé az életünk.”
Futás helyett séta
Nelli és Gábor látássérült sportolóként számos nagyszabású versenyen állt rajthoz, és ért el szép eredményeket. Amióta családot alapítottak, más lett a prioritás az életükben.
„Régen nem tudtam volna létezni testmozgás nélkül, mert mentálisan is szükségem van rá: segít levezetni a stresszt. Doni 3-4 hónapos korában elkezdtem babakocsival futni itt a környéken – mondja az anyuka. – Nagyon hiányzik a mozgás, de a gyerekek mellett egyelőre nem találom meg a helyét az életemben. Ezért is igyekszem sokat sétálni. Donit én viszem az óvodába, és haza is én hozom, amivel napi hat kilométert gyalogolok.”
Szöveg: Szűcs Anikó
Fotók: Ambrus Marcsi
