A Meglepetés olvasói, Molnár Mihály és Molnár Mihályné Mária 63 éve házasok. Abonyban, abban a takaros kis házban élnek, amelyet maguk építettek. Napközben a kertben dolgoznak, hétvégente pedig várják a család érkezését.
„Szerelem volt első látásra, és azóta tart” – mondja Marika, mire férje még szorosabban magához öleli és megpuszilja.
„Soha nem voltunk féltékenyek, mert tudjuk, mit jelentünk a másiknak. Hiszünk egymásban, és ez így volt egész életünkben. Mi is vitatkozunk, feleselünk, és lehet, hogy ilyenkor egyikünknek sincs igaza, de mindig bocsánatot kérünk. Sokkal könnyebb, ha tisztázzuk a dolgokat. A nyugalom, a szeretet és a tisztelet a legtöbb, amit egymásnak adhatunk.”
Eleinte ellenezték a kapcsolatukat
Mihály és Mária tizenévesek voltak, amikor először találkoztak.
„A nővérem a téglagyárban dolgozott, és félt egyedül hazajönni, ha délutános volt. Mihály is ott dolgozott, figyelt és vigyázott rá. Aztán amikor betöltöttem a tizennégyet, a testvérem bemutatott neki. Az első találkozáskor Misi játékosan végighúzta az arcomon az akácfa levelét. Abban a pillanatban szerelmes lettem, és ez a szerelem azóta is tart.
Valami bevésődött mindkettőnknek, és hiába is voltunk egy ideig külön, nem érdekelt minket egymáson kívül senki más”
– idézi fel Marika a kezdeteket. Akkoriban Misi a katonáságnál sofőrként dolgozott, így előfordult, hogy hónapokig nem láthatták egymást. Miután leszerelt, komolyabbra fordult a kapcsolatuk.
„Édesanyám kézzel-lábbal tiltakozott ellene, mert sofőr volt. Régen volt egy közmondás: »a katona, a kántor, a pap, meg a sofőr odamegy, ahol kap.« Nem akarták, hogy együtt legyünk, persze ehhez az is hozzátartozott, hogy a bátyámnak is ugyanaz volt a foglalkozása, és ő bizony csapodár természetű volt. Idővel megbékélt Misivel, és belátta, hogy tisztességes férfi. Amikor idős lett, nálunk kötött ki, hiába voltunk négyen testvérek, minket választott. Ha valamiért rászóltam a papára, anyám egyből mondta, hogy hagyjam, neki van igaza.”
A gyerekek előtt nem szomorkodtak
Akkoriban a randevúkon bálba jártak táncolni, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. Mihály romantikus lánykérést tervezett.
„Leültünk a családdal a gyönyörű húsleves köré, felálltam, hogy egy szónoklatot mondjak. Régen ugyanis az volt a szokás, hogy a szülőktől el kellett kérni a lány kezét. Mondtam, hogy szólnék pár szót, de bele se tudtam kezdeni, mert a bátyja rám szólt: »üljél le, éhesek vagyunk. Tied a lány, vigyed.« Másfél évig jártunk jegyben” – meséli a férfi, mire felesége mosolyogva felcsattant:
„azóta nem is vittél el bálba.”
Ha táncolni nem is jártak el, de nem sokkal később hivatalosan is egybekeltek és építkezésbe kezdtek.
„Négy évig Marikáéknál laktunk, utána kezdtük el a saját fészkünket építeni. Emlékszem, amikor beköltöztünk, még tyúkbélen lógtak a lámpák, de a feleségem olyan boldog volt, hogy mindenütt felkapcsolta” – mondja Mihály, aki messze dolgozott, Hajdúszoboszlón, hetente egyszer tudott csak hazajárni.
„Amikor a nagyobbik gyermekünkkel beindult a szülés, valaki telefonált Misinek, hogy megszületett a kislánya. Egyből rohant be hozzánk a kórházba, és követelte a kislányt, mire az orvos mondta neki: értse meg, fia lett. A második fiunk hat évvel később született. Kijutott a nehézségekből is, ugyanis mindketten asztmásak voltak, de a súlyosabb fajtából. Nem tudtuk mitévők legyünk, éjszakákat sírtunk végig a takaró alatt, de a gyerekek előtt sose mutattuk a szomorúságunkat.
Felnőttként motorbalesetben az egyiküket elveszítettük, és később az unokánkat is. A tragédiákat úgy tudtuk túlélni, hogy még szorosabban fogtuk egymás kezét.”
A tragédiák alatt még szorosabban fogták egymás kezét: 63 éve házas Mihály és Mária
Ezeket olvastad már?
Megtanultak igazat adni a másiknak
Házasságuk alatt közösen formálódtak.
„Amikor férjhez mentem, azt hittem, én vagyok a legokosabb. Aztán persze hamar rájöttem, hogy olyan vagyok, mint bárki más, én is hibázom. Együtt tanultuk meg, hogyan működünk együtt. Sokszor eszembe jut, milyen voltam, amikor összekerültünk. El sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer engedékeny leszek: édesanyámtól hevesebb természetet örököltem. De rájöttem, ha nem kérdezem meg Misitől, hogy neki mi a jó, magamtól nehéz lesz kitalálnom.
Meg kellett tanulnom, hogy neki is lehet igaza, és nekem is.
Egy dolgot azonban sosem tettem: nem bántottam meg őt. Annak idején azt mondtam neki: csak olyat mondj nekem, amit én is mondhatok neked. Csúnyát soha, mert azt nem vagyok hajlandó elfogadni. Bármit meg lehet mondani szépen is, így élünk 63 éve, hogy mindent megbeszélünk. Még a konyhában is keressük az egyetértést. Az én kisuram ugyanis, amikor hozzánk került, sok mindent nem szeretett, mert az édesanyja másképp főzött. Aztán persze az ő kedve szerint is főztem, és közben, amit otthon tanultam, azt is szépen belecsempésztem. Rászoktattam azokra az ízekre, ami a szülői házban volt, és megszerette” – meséli Mária, aki szerint nem kell a házassághoz más, csak megértés és szeretet.
„Ha szeretet van, akkor minden jön magától. Nincs olyan a földön, hogy csak az egyik embernek van igaza.”
„Nálunk az a szokás, hogy a hétvégi ebédnél mindenkinek el kell mondania, milyen volt a hete, és megbeszéljük. Még most is éjszakába nyúlóan beszélgetünk, úgy alszunk el, hogy fogjuk egymás kezét. A fiamék és a legkisebb unokánk is rólunk vették a példát. Jó érzés látni, hogy ezt az örökséget ők is továbbviszik.”
Három éve újra egybekeltek
Az évfordulókat mindig megünneplik, ilyenkor összegyűlik a család és a szomszédság. „ A 60. házasági évfordulónkon újraesküdtünk: elmondtuk a fogadalmunkat, eljött az anyakönyvvezető, sőt még a polgármester is. Nagy sátras lagzi volt, reggelig táncoltunk, mint annak idején, amikor először mondtuk ki egymásnak az igent. Szeretnénk a 65. és a 70. házassági évfordulónkat is megtartani. Csak egészség legyen.”
Ez is érdekelhet: A Szorgos Gazda zakuszkái: nem vették őket emberszámba, zöldségbirodalmat épített Gergely és Melinda
Fotó: Birton Szabolcs
