A gyülekezet hangulatos közösségi házában mindenekelőtt arról beszélgetünk Ibolyával, miért választotta a lelkészi hivatást.
„A nagyapám lelkész volt, az ő parókiájának a kertjében és az ő gyülekezetében nőttünk fel az öcsémmel. Az otthonunknak éreztük azt a közeget. Mégis a családi szálban, ami ide vezetett, az édesanyám hite volt a legmeghatározóbb.
Az, hogy ő istenhívő volt és hogy megtanított imádkozni, nagy biztonságot adott.
A debreceni református gimnáziumban eltöltött négy év még inkább elmélyítette a hitemet. Érettségi után jött egy vargabetű, egy rövid kitérő, és csak ezután, amikor már teljes bizonyossággal éreztem az elhívást, köteleztem el magam a lelkészi szolgálat mellett.
Akkoriban még kevesebb nő választotta ezt a hivatást, néhány gyülekezet idegenkedett is attól, hogy a lelkésze nő legyen. Eleinte meg is fordult a fejemben, vajon mit szólnak majd a hívek és hogyan fogadnak nőként – főként egy falusi gyülekezetben –, de ez egy belső gátlás volt, amelyen át kellett lépnem. Visszatekintve a közel harmincéves szolgálatomra, az, hogy nő vagyok, soha, sehol nem jelentett problémát.”
A hivatása életforma is egyben
Ibolya hozzáteszi, a férje annak idején, a megismerkedésükkor hívő református emberként nem értette a keresztény közösség lényegét, miért fontos és jó egy gyülekezethez tartozni.
„Ebből volt némi kis feszültség köztünk az elején, mert nekem szívügyem volt a gyülekezet. Később a férjem szívét Isten átformálta egy elvonulós közösségi alkalmon, nagyon lelkesen tért haza, és azóta mindenben számíthatok rá. Száz százalékig jelen van a gyülekezet életében. Egyrészt építészmérnökként bekapcsolódott mindenfajta építkezésbe, ami itt zajlott, másrészt mint lelki társ is mellettem áll. A lelkészi hivatásba, ha akarta, ha nem, bevonódott ő is, és a három gyerekünk is ebbe nőtt bele.
Nem a parókián lakunk, mégis nagyon nehéz szétválasztani a hivatásomat és a magánéletemet, élesen nem is lehet.”
„Az emberek mindig a lelkészt látják bennem, és bár tudják, hogy közben feleség és anya is vagyok, háztartást vezetek, és nekem is ugyanolyan gondjaim vannak, mint másoknak, de biztos, hogy nagyobb elvárással vannak az irányomban, mintha egy hétköznapi hivatásom lenne. Ez egy életforma, ezt így kell felvállalni.”
Kis szigeteket hozott létre
„Rendkívül bizonytalan világban élünk, ahol azok a stabil értékek és keretek, pl. az Istenbe vetett hitünk, vallásos tradícióink vagy a házasság, a családi szerepek, amelyek biztos medret adnak az életünk folyásának, mind »feloldódni« látszanak – mondja Ibolya.
„Ma már mindenhol a korlátlanság adta szabadságot hirdetik, és lelkészként ebben a világban kell azt közvetítenem, hogy nem a korlátlanság, hanem az Isten által kijelölt határok és korlátok fogják igazából megadni a szabadságot, mert ezek védenek minket. A mai világban olyan sok a széthúzás, a szétesés, ezzel szemben a családias kis gyülekezetet, amelyben szolgálok, az istenszeretet mellett a nyitottság és az elfogadás tartja össze.
Kezdettől fogva az volt a célom, hogy a közösségünkben otthonra leljenek azok, akik eljönnek hozzánk, és hogy minden korosztályt megszólítsak.
Fontos, hogy ne csak vasárnapokon legyen egy-egy találkozás, mert az istentisztelet passzív műfaj, ott nem tudunk beszélgetni a hitünkről, az életünkről, a párkapcsolatunkat vagy éppen a gyermeknevelést érintő kérdésekről, és nem tudjuk megosztani a terheinket, sem az örömeinket. A gyülekezetünkben a gyerekeknek, a tinédzsereknek, a fiatal felnőtteknek, a családosoknak, a kismamáknak és a nyugdíjasoknak is van egy-egy kis köre, ezekben a csoportokban találkozunk hét közben és felszabadultan, őszintén beszélgetünk.
Ezek a közösségeink kis szigetek ebben a zavaros világban, de nem elzártak és nem megközelíthetetlenek. Befogadják azokat is, akiknek nincs egyházi elköteleződésük, »csak« jól érzik magukat nálunk.”
Kántorné Pólus Ibolya református lelkész és mentálhigiénés szakember: „A hit biztos kapaszkodót ad”
Ez is érdekelhet: Felhőtlen boldogság 60 év felett is: így működik az Idősek Barátai Program
Minden életet fel lehet újra építeni
Ibolya elmondása szerint a gyülekezetben nap mint nap tapasztalja, mennyire fontos, hogy meghallgatásra találjon az a sok feszültség és fájdalom, ami megterheli a szívet-lelket.
„Az emberek súlyos életválságokkal, betegséggel, gyermeknevelési gondokkal és kiemelkedően sokan párkapcsolati problémákkal küzdenek – teszi hozzá. – Mentálhigiénés szakemberként a lelkigondozói szolgálatban nem feltétlenül csupán az istenhit összefüggésében igyekszem segíteni, hanem az illető lelki problémájára reagálva, segítve őt, hogy kívülről nézzen a problémára. Nem tanácsadásról van szó, hanem egyfajta lelki kísérésről.”
„A lelki gondozásnak fontos része a betegeknek a kísérése a gyógyulásig vagy akár a halál pillanatáig. Ez egy rendkívül nehéz és megterhelő, de nagyon szép feladat.”
Vajon a lelkipásztor szerint a hit miben tud segíteni a ma emberének?
„A mostani világunk olyan, mint egy vadul hullámzó tenger, amelyben mi csak sodródunk. Van, akinek sikerül elkapnia egy úszó deszkát vagy egy mentőövet, ami ideig-óráig adhat némi segítséget, de Isten az ő kezét nyújtja, és ha abba belekapaszkodunk, akkor ő kihúz bennünket ebből a halálos sodrásból. Megment, és megszabadít a félelmeinktől, a kilátástalanságtól.
Lelkészként az a feladatom, hogy a sok rossz hír között a jó hírt hirdessem:
azt, hogy Isten szeretete biztos pontot jelent, és segít helyreállítani az életünket, mert nagyon sok embernek kicsúszott a talaj a lába alól.
De nincs olyan elrontott élet, amit ne lehetne újra felépíteni, ha elfogadjuk a kinyújtott kezet. Ehhez nagy bátorság kell, de megéri bátornak lenni. A hit hatalmas megtartó erő, és biztos kapaszkodót ad a mai bizonytalan világban.”
Nehéz feléleszteni a bizalmat az emberekben
„Nem állítom, hogy soha nem bizonytalanodom el abban, hogy tényleg ez-e az én utam, mert nem könnyű hivatás a miénk – magyarázza Ibolya. – Ez egy édes teher, mert beleadjuk a szívünket-lelkünket, de közben sok visszautasításban is van részünk. Sajnos a mai világban nincsen jó egyházkép a hétköznapok emberében. Óriási kihívás ott, ahol élünk, a bizalmat felébreszteni az emberekben és vonzóvá tenni a közösséget.
A kudarcokat is el kell tudni fogadni. A legfontosabb a hűség a szolgálatban.
Az én feladatom az, hogy az örömhírt átadjam, de ha valaki erre nem fogadókész, az nem az én felelősségem. A hűségben a mai napig a nagyapámtól örökségül kapott kitartás és tanítás is sokat segít.”
Szöveg: Szűcs Anikó
Fotó: Ambrus Marcsi
