Díszítőfestő, street art alkotó, dekorfestő – csak három szó, ami Varjas Judit munkáját jelenti. Ám ha egy szóval kellene megfogalmazni, ki is ő, a művész szó jut eszünkbe, ő maga is annak tartja magát. Joggal.
Ehhez elég csak végigsétálni a tapolcai Malom-tóhoz vezető Halas Lépcsőn, melyet 2016-ban festett, és amely egy csapásra világhírűvé tette őt és az alkotását is.
Rózsaszín hokedlin piacozott
Amúgy is minden Tapolcán kezdődött, meg a szomszédos faluban, Gyulakeszin. Judit a tavasbarlangjáról is híres városban született 36 éve, ma már tudjuk, a család kakukkfiókájaként, ugyanis nincs művész Varjaséknál.
„Apu víz-, gáz- és központifűtés-szerelőként, anyu a postán dolgozott, a négy évvel fiatalabb húgom, Vera pedig családsegítő lett. Ma a szüleim a Varjas Art vállalkozásomban segítenek nekem, nélkülük ez nem menne” – kezdi mosolyogva Judit, aki már kislányként is mindig inkább alkotott.
Festett, üveggyöngyöt fűzött, gyertyát öntött, mint tanult. Aztán pajkosan eladta azokat a nagymamája szomszédasszonyainak.
„Pedig apu szigorúan fogott minket, elvárta, hogy jól tanuljunk.
»Akármit csinálsz azt vagy profin, vagy sehogy«
– mondogatta. Az iskola amúgy sem volt a kedvencem, sokat szekáltak a vezetéknevem miatt, ráadásul duci gyerek voltam. A művészet világában leltem biztonságra, ahol igazán otthon érezhettem magam, ahol kiteljesedhettem. A »keszi« mamám összes ablakát üvegfestéssel díszítettem, később az udvarában lévő kutat is körbefestettem. Talán ez volt az első street art projektem.”
Szülei hamar felismerték a tehetségét
A szülei is felismerték a tehetségét, rajztagozatra iratták, rajszakkörre, táborokba járt, és rengeteget mostak utána, mert mindig festékes volt. Aztán meg helyet csináltak a sok művészeti lexikonnak, albumnak, no meg a lányuk alkotásainak.
Az ember azt hinné, nem is bánták, hogy Zircre ment egy művészeti szakközépiskolába, ahol többek közt a díszítőfestő szakma minden csínját-bínját elsajátította. Középiskola után, vállalkozásba kezdett, alkotott, üveg-ékszereket készített, melyeket hétvégeken a Tapolca melletti káptalantóti Liliomkert piacon adott el.
„Egy rózsaszín hokedlin kínáltam az esetlen portékámat, szinte még gyermekként, zsebpénz-kiegészítésként. Ezeket otthon egy kis műhelyben égettem ki, hála a kemencéért szüleimnek” – így Judit, aki főiskola alatt fesztiválokon, piacokon árult, és lassan megszületett a Varjas Art nevű vállalkozása.
Fekete farmer és póló a bőröndben
„Képi ábrázolás–festő szakon diplomáztam, majd ezt követően Szombathelyen folytattam az egyetemi tanulmányaimat. Rajztanár–andragógus tanári szakokon diplomáztam. Egyetemi éveim alatt a vállalkozásomat díszítőfestészettel is bővítettem.
Éttermek, óvodák, magánházak falait dekoráltam, kül- és beltéren egyaránt. Emellett aprólékosan kidolgozott strucctojásokat készítettem.”
Úgy tűnhet, festékre és ecsetre van csak szüksége, de ez messze áll a valóságtól. Számos egyedileg készített, ezért drága eszközt használ, és speciális festékeket, egyéb alapanyagokat is. Az eredmény pedig csoda.
„A falak az én gyermekeim, még ha legtöbbször soha többé nem is látom őket.
De jó érzés, hogy én alkottam meg. Gyakran van elképzelése a megrendelőnek, majd megálmodom, tervet készítek, egyeztetünk. Máskor szabad kezet kapok. Általában ránézek egy falra, és azonnal látom, hogy mit akarok” – mondja Judit, aki nemcsak idehaza, hanem Horvátországtól Franciaországon át Németországig, szerte Európában dolgozott.
Ez rengeteg utazással, távolléttel jár, ezért is hálás a családjának, hogy a biznisz egy részét viszik. Ilyenkor amúgy nem sok mindent pakol a bőröndjébe.
„Rengeteg fekete farmert és fekete pólót használok, abban dolgozom, ebből folyamatos az utánpótlás. Civil ruhát sokkal kevesebbet veszek és hordok, hiszen mindennap dolgozok. Amúgy is jobban szeretek barkácsboltban válogatni, mint ruhaüzletben.”
Ez is érdekelhet
„Nehéz nőnek lenni a szakmámban”
Ám mindez nem menne a vőlegénye, Mészáros János, Janó nélkül. Judit vele dolgozik az alkotásain, és a családja mellett ő segít a vállalkozása ügyes-bajos dolgaiban.
„Hat éve vagyunk együtt, Tapolcán az egyik benzinkúton találkoztunk, segített tankolni. Itt kezdődött a kapcsolatunk, habár látásból már ismertük egymást. Tavaly kérte meg a kezemet Horvátországban, Zadarnál, egy sziklán. Szigligeten élünk egy ideje. Vagyis hivatalosan ott van az otthonunk, hiszen keveset időzünk ott” – teszi hozzá Judit jókedvűen, s azt is, hogy hálás a szerelmének.
„Az én szakmámban nehéz nőnek lenni.
Én mindig poros, festékes vagyok, sokszor az ő arcát is összekenem, csakhogy ne érezze magát hátrányban. Mindennap hajat mosok, ritkán viselek valami szép ruhát, a munkám a kezemen, a körmeimen, a bőrömön is látszik. De ő látja bennem a nőt, és a kevés szabadidőnkben valóban nő lehetek mellette. Nagyon szeretem ezért. Na jó, nem csak ezért” – neveti el magát a művész, aki arra a kérdésre, hogyan látja a jövőjüket, így válaszol.
„Festékesen.
De a viccet félretéve, szeretnénk majd egy kis esküvőn összeházasodni, de hogy lesznek-e gyermekeink, ki tudja. Ha nem, úgyis jó, lehet, hiányzik belőlem az anyagén. Különben is, ahogy mondtam, a falak az én gyermekeim.”
Lopott órák
Az a jó abban, hogy Judit és Janó sokat járja az országot, hogy meg tudják nézni a környéket. Általában belefér egy pécsi munkába egy harkányi fürdőzés, vagy a Tisza-tónál egy evezés.
„Lopott órák ezek, de kell a pihenés. Mondjuk, tavaly azt gondoltuk, hogy ez otthon, Szigligeten is működik majd. Így vettünk két biciklit, és egyszer sikerült a kertben mennem egy kört.”
Ez is érdekelhet: A szerelem miatt költözött a fagyos Yukonba Renáta: „Gyakran van napközben is -40 fok”
Fotó: Archív
