Hazánkban az 1910-es években már gombamód szaporodtak a fényképészműtermek, és széles körben hirdették is a szolgáltatásaikat. Így a kisebb települések lakói körében is egyre inkább szokássá vált, hogy a fontos életeseményeket családi fotókon örökítsék meg. Sőt, hétköznapi életképek is fennmaradtak.
„A fontos alatt nemcsak az örömteli helyzeteket, például az esküvőt értették a korabeli emberek, hanem az olyan szomorúakat is, amilyen például a temetés volt” – mondja Fodor Ákos, az ELTE BTK Néprajzi Intézetének mesterszakos hallgatója. Ákos a ravatalfotózás témáját kutatja.
A méltó búcsú
Idős emberek, de fiatalok, sőt gyermekek ravatalánál is készültek képek a halottas háznál vagy akár a fényképész műtermében.
„Ez akkoriban egy szolgáltatás volt, amelyet a vállalkozók reklámoztak. A család a fotóval egyrészt azt is igyekezett demonstrálni, hogy méltóképpen búcsúzik az elhunyt családtagtól. Sőt arra is jut pénze, hogy a temetést egy temetkezési vállalkozóval szerveztesse meg.
Másrészt pedig az emlékezést, az elhunyt utolsó megörökítését is szolgálták ezek a fotók.
A 19. század közepétől a fényképészet elterjedésével számos országban születtek hasonló post mortem, vagyis elhunytat ábrázoló képek, gondoljunk csak a viktoriánus Angliában készült darabokra” – mondja Fodor Ákos. Majd azt is hozzáteszi: a mai korban is előfordul, hogy a gyászoló rokonság lefényképezi a temetést.
Felsorakozott a rokonság
A kutató azt is hozzáteszi: a kor emberének egészen más volt a viszonya a halálhoz, a veszteséghez. Ez egyrészt az első világháború ideje, amikor sokan bevonultak katonának – ezt jelzi az is, hogy a ravatal mellett álló családokban szinte nincsenek is jelen a katonakorú férfiak.
Másrészt a halál sokkal természetesebb része volt a mindennapi életnek, hiszen általában a háznál történt.
Az emberek szinte gyermekkoruktól szembesültek vele, hogy a család részt vesz az elhunyt temetésre való felkészítésében, a virrasztásban. Sajnos a gyermekhalandóság is jóval nagyobb volt, mint korunkban. Fodor Ákos szerint ez a fajta gyász visszafogottabb volt, előfordul, hogy a kisgyermek ravatala mellett csak az édesanya, a szűk család áll a fotón, amely talán emlékbe készült a távol lévő, a fronton szolgáló családfőnek.
Az idősebb családtagok ravatala mellett ezzel szemben a bővebb rokonság is felsorakozik.
„Bár a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményében található ravatalfotók általában negatívok, feltételezhető, hogy ezek az emlékképek nagy méretben készültek, időnként talán ki is kerültek a házak falára” – teszi hozzá Fodor Ákos.
Ez is érdekelhet
Krisztus menyasszonyai
„Házasulandó korú fiatal, esetleg gyermekkorú elhunytak esetén az is sokszor megfigyelhető, hogy az illetőt menyasszonyi fejdísszel a fején, esetleg esküvői ruhában temették el, a ravatalt pedig koszorúslányok vagy bokrétát viselő barátok vették körül, mintha lakodalmat ülnének. Ez a szokás, amelyet a halott lakodalma néven emlegetnek, nemcsak akkor került elő, ha egy konkrét jegyesség szakadt meg a tragédia miatt, hanem akkor is, ha
az illető életében még nem készült a házasságra, de fiatal volt.
A lányokat gyakran Krisztus menyasszonyaként kísérték a temetőbe” – fogalmaz a kutató.
A hiány dimenziói
A Néprajzi Múzeum több tízezer üvegnegatívot őriz a 20 század elejéről. A fotósok nevét sok esetben mostanában sikerült azonosítani, míg a fotókon szereplők neve egyes képeknél ismert, másoknál nem. A fényképészműhelyekből ugyanis gyakran lámpakészítőkhöz, üvegesekhez kerültek a hulladéknak tekintett negatívok, csak egy részük jutott el a néprajzkutatókhoz.
A Vágatlanul című kiállítás, amely július 5-ig tekinthető meg a múzeumban, ebből az anyagból ad ízelítőt a negatívokról készült digitális printek formájában. Dr. Bata Tímea néprajzkutató, a kiállítás kurátora arra is rámutat, hogy a családtagok hiánya nem csak a ravatalfotókon jelenik meg.
„Ebben a korszakban a férfiak jó részét frontszolgálatra vezényelték, más részük pedig külföldön dolgozott idénymunkásként – meséli. – A család szerette volna, ha a távollévő családtag is része a felvételnek. A hiányzót néha egyszerű módszerekkel montírozták a fotóra, például egy másik fényképből kivágott alakját ragasztották az új családi képre, majd ezt újra lefényképezték.”
Előfordult olyan is, hogy a család az illető fényképét, katonai emlékfotóját tartja, vagy a nők viselik a portréját medálon a nyakukban. Egy csoportkép résztvevői egy vélhetően elhunyt fiatalasszony menyasszonyi koszorúját fogják a kezükben. Dr. Bata Tímea szerint ez sokszor annak a jelzésére szolgálhatott, hogy hiányzó szerettüket a család szerves részének tekintik, aki lélekben mindig ott van velük.
„Az egyik legmeghatóbb ábrázoláson az édesanya mellett álló gyermekeknek az édesapa háborúból küldött levelei vannak a ruhájára tűzve. A fotót valószínűleg elküldték a frontra, jelezve, hogy megkapták a leveleket. Bár ekkor már létezett a kötelező közoktatás Magyarországon, az írásbeliség még sok családban nem volt a mindennapok része. Így a családi fénykép vihette a frontra a jelzést: jól vagyunk, de hiányzol” – meséli a kutató.
Fotó: Néprajzi Múzeum/Horváth Viktor, Maár Róza, Szabó Imre felvételei
