Amikor belépek a Dunapark Kávéházba, már az egyik megterített asztal mellett vár rám. Elhozta nekem ajándék gyanánt a Zenga Zének című regényét, és még dedikálja is, névre szólóan, szeretetteljesen. Nem csoda, hogy zavarba jövök, és elfelejtem a kérdéseket, amelyeket fel akartam tenni. Vele azonban könnyű, mert ő maga a két lábon járó történet – mint mondja, ez az ő legnagyobb szerencséje. Ennek köszönhető, hogy az alkotói válság világéletében messzire elkerülte Vámos Miklóst.
Ki sem nyitja a saját könyveit
„A legújabb regényem, a Hattyúk dala súly és tartalom tekintetében is nehéz, le kell dőlni hozzá – meséli nevetve. – Nem volt könnyű tavaly ősszel elengednem, hiszen öt teljes évig írtam, igaz, bevallom, a végére kicsit meg is utáltam, hiszen az unalomig szerkesztgettem, javítgattam, toldoztam-foldoztam. Megjelenés után pedig már nem is vagyok hajlandó kinyitni a könyveimet, mert mi van akkor, ha az oldalakon hibára bukkanok? Az nagyon felbosszantana!”
Az olvasók azonban, a szerzővel ellentétben bőszen lapozgatják a Hattyúk dalát, amelynek nemrégiben jelent meg a második kiadása. A kötet bemutatója után nem sokkal, tavaly ősszel Vámos Miklós Prima Primissima díjban részesült. „Nagyon örültem neki, már csak azért is, mert az ikerfiaim, Henrik és Péter angliai taníttatása igen sokba kerül, és bevallom, a díj ilyen értelemben is sokat segített, nem beszélve arról, hogy végtelenül jólesett a lelkemnek – mondja a szerző. – A fiaim nagyon szeretik a kinti iskolát, jól is tanulnak, így hát az időm egy részét Budapesten, más részét Angliában, velük töltöm. Az ingázás, még ha alig pár órát vesz is igénybe, nagyon megvisel, és örülnék, ha hazajönnének, de elsősorban az ő érdekeiket kell néznem. Értük még arra is hajlandó vagyok, hogy tartósan elviseljem a jobbkormányos vezetés okozta halálfélelmemet.” Nem csoda, hogy Vámos Miklós örül a nyárnak, mert ilyenkor sokkal lazábbak a mindennapjai, és a fiai is hazatérnek.
Ment a suskus a táncteremben
A szerző a Hattyúk dala sikere után sem pihen. Mint mondja, annyi könyvötlet van a fejében, hogy egész biztosan lesz témája élete végéig. Most épp új szerelmének, a tangónak hódol rendszeresen – ebben a témában is tervez egy regényt. „Egy nehezebb magánéleti periódusomban arra gondoltam, mi lenne, ha esténként nem otthon búslakodnék, hanem programokat szerveznék magamnak – meséli. – Így kialakult a menetrendem: hétfőn baráti beszélgetés, kedden színház, mozi, csütörtökön fellépés, szerda esténként pedig tangó, amely improvizatív, csodás tánc, tehát épp nekem való. Nem mondom, hogy nem ment a suskus, amikor ezzel a névvel és ezzel az arccal beléptem a táncterembe, de az ilyen helyzetekre van egy jól bevált taktikám. Korábban érkezem, nekitámaszkodom mondjuk egy radiátornak, és csöndesen nézek magam elé. Ha belép valaki, köszönök, és természetesen viselkedem. Ennek hatására a többiek hamar napirendre térnek, és nagy örömömre elfelejtik, hogy zavarban legyenek a személyemtől. Persze a tangós könyvet még nem kezdtem el írni, most a tapasztalatszerzés és a tanulás stádiumában járok.”
Örül, hogy nem maradt külföldön
Vámos Miklós ezekben a napokban egy különleges regényen dolgozik, amelynek fejezetei Beethoven kilenc szimfóniájára épülnek. „Mindig azt hallgatom, amelyiken éppen dolgozom – meséli a szerző. – Nincs különösebb szertartása annak, ahogyan írok, de azt vettem észre, nekem napi három-négy óra az irodalomból bőven elég. Már csak azért, mert az életet még az irodalomnál is jobban szeretem, és ha van titka a könyveim sikerének, akkor az, hogy süt az oldalakról, hogy én egy nyughatatlan, az életet a végletekig imádó ember vagyok. Ráadásul, ahogy múlik az idő, egyre inkább úgy érzem és azt vallom, a boldogság nem attól függ, épp hol vagyunk, vagy milyen társadalmi helyzetben élünk. A boldogság egy-egy szempárban rejlik, emberi tekintetekben, jó beszélgetésekben, vagy épp a kilátásban, amelyben a teraszomról gyönyörködhetek. A Duna-parton élek, ami számomra maga a paradicsom. Volt idő, amikor szerettem volna tartósan Franciaországban maradni, vagy Amerikában, de nem bánom, hogy végül hazajöttem, mert ha ott élek, nagyon fontos könyveim nem
születtek volna meg” – vélekedik Vámos Miklós.
Édesanyja nagyon büszke volt rá
Vámos Miklósnak 1972-ben jelent meg az első könyve, az Előszó az ábécéhez című novelláskötet. Édesanyja váratlanul állított be a könyvbemutatójára, és kijelentette, hogy 28 példányt szeretne, méghozzá dedikálva. A szerző akkor nagyon haragudott, mert az édesanyja mérhetetlenül zavarba hozta, de mára megértette, hogy ez a gesztus a büszkeségről szólt. A szóban forgó eseményről egyébiránt Vámos Miklós édesanyja végül nyolc aláírt kötettel távozott.
