Hogy mi is a parkour? Utcai extrém sport, amelynek gyakorlói amolyan pókemberekként ugrálnak korlátról korlátra, az utcáról le az aluljáróba, magas épületek tetejének peremén egyensúlyoznak, vagy épp levetik magukat a mélybe. Tánc ez az élet és a halál peremén. A parkour Horgas Péter sportja, aki 1987-ben lyukakkal a szívén és rosszul záró szívbillentyűkkel született. Orvosi diagnózisa az volt, hogy örülhet, ha a kamaszkort megéri. Ezzel szemben Péter maga a csoda, hiszen 30 éves, kis odafigyeléssel jól van, és a mozgás a hivatása, az élete.
Szó szerint befoltozták a szívét
Egy játszótéren találkozunk vele, ahová edzeni jár. Miközben bemelegít, mesélni kezd a viszontagságos gyerekkoráról. „Szegény szüleim nem tudhatták, meddig maradok életben – mondja. – Hívő családban nőttem fel Pécsett, és azt hiszem, az első öt évemen a hit segített át bennünket. Az orvosok addig azt mondták, hogy vagy szívdonorra lesz szükségem, vagy ki kell jutnunk Amerikába, ahol megkaphatom a szükséges kezelést. Ez utóbbi akkoriban nyilván lehetetlen volt. Végül ötéves koromban egy budapesti professzorcsoport vállalta a műtétemet. Öt órát dolgoztak rajtam, befoltozták a szívemet, és mire felébredtem az altatásból, már csak egy billentyűm zárt rosszul. Ezzel pedig sikerült sok évvel meghosszabbítani az életemet, amiért a mai napig hálás vagyok. A műtét után pár nappal még az esetleges újraélesztéshez szükséges fémhuzalok lógtak ki a mellkasomból, amikor a bátyámmal kergetőztünk a kórház folyosóján. Hatalmasat estem, egyenesen rá a fémhuzalokra. Mindenki megdermedt körülöttem, de én mosolyogva felpattantam, és futottam tovább. Már ebből is látható volt, hogy életigenlő kis krapek vagyok, akit nem lehet visszafogni.” Az orvosok azonban teljes mozgásstopot rendeltek el: Péter világéletében fel volt mentve testnevelésből, mert számára a szívbetegségéből adódóan minden fizikai megterhelés végzetes lehet. „Azt mondták, ha ezt betartjuk, még akár 10 évig is élhetek – emlékszik a fiatalember. – Csakhogy a szüleim úgy voltak vele, ha ilyen rövid idő adatik meg számomra a Földön, mindennél fontosabb, hogy boldog legyek. Én pedig akkor voltam boldog, ha mozoghattam. Egyszóval nem hagytam, nem hagytuk, hogy a körülmények megöljék a lelkemet, és talán ez az oka annak, hogy még mindig élek, és részt vehetek egy olyan klassz műsorban, mint a Ninja Warrior.” Péter látszólag laza könnyedséggel vette az adásban a pálya akadályait – ennek oka, hogy jelentős múltja van a versenysportban, és hozzászokott a megmérettetésekhez.
Tanítja a kis pók-ember-jelölteket
Pingpong, tollaslabda, úszás, judo, kapuera és szertorna – csak néhány sport azok közül, amelyeket Péter komolyan űzött gyerekként és kamaszként, szerelmes azonban egyikbe sem lett, míg egy ismeretterjesztő műsorban nem találkozott a parkourral. „Elképesztően szabad, vagány és nagyon izgalmas mozgásforma ez, azonnal tudtam, hogy erre van szükségem – meséli. – Amikor 18 éves lettem, felvettem a kapcsolatot a pesti csapattal, és nem sokkal később csatlakoztam hozzájuk. Addig otthon edzettem, amennyire tudtam. Édesapám is élsportoló volt, ő tanított meg például szaltózni. Bár nagyon féltettek, de a lelkesedésemet látva, támogattak. Abban is, hogy a parkour miatt Budapestre költözzek.” Péter erre a mozgásformára építette az egész felnőtt életét: a csapatuk néhány éve Németországban dobogós helyen végzett a vb-n, és számos exkluzív, meghívásos versenyre eljutott és ért el szép sikereket, emellett volt animátor kalandparkban, ipari alpinista, és megszerezte az akrobatikaoktatói végzettséget, hogy át is adhassa a parkour műfajában szerzett tudását. Mint mondja, most, 30 évesen a versenysportban már túlkorosnak számít, és legfőbb célja a sok kis pókember-jelölt tanítása, ám mai napig szereti a kihívásokat.
„Nem szabad feladni!”
„Főként azért jelentkeztem a TV2 műsorába, mert szeretném motiválni az embereket – mondja Péter. – Sokan, sokféle problémával élnek, de ha egy valamikor lyukas szívvel született kisfiú felnőttként képes végigmenni a tévében látott pályákon, akkor a világon semmi sem lehetetlen. Azt szeretném üzenni az embereknek, hogy bármilyen helyzetben vannak, bármilyenek a körülményeik, kis lépésekben érdemes küzdeni az álmokért! Annak idején én is a tigrisbukfenccel kezdtem. Egy a titok: nem szabad feladni!” Péter megtanult az állapotával együtt élni, de neki is vannak nehezebb napjai: „Mivel a vér- és oxigénellátásom a rossz billentyűm miatt nem tökéletes, nem mindig jó az állóképességem és hamar elfáradok, de sok türelemmel megtanultam, hogyan hozhatom ki a legtöbbet a testemből. Maratont futni sosem fogok, és nyaranta tíz perc fürdőzés után elkékül a szám, de amíg csak élek, az örömöt, a boldogságot fogom keresni.”
A legveszélyesebb kihívás
Megkérdeztük Pétert, mi volt a legveszélyesebb dolog, amit valaha véghezvitt a parkour területén. „A legveszélyesebb az volt, amikor egy olyan épületet, négyemeletes bevásárlóközpontot másztam meg, aminek a falán nem volt fogás, így az ujjperceimmel kapaszkodva, remegő lábakkal igyekeztem felfelé. Nagyon féltem, viszont a tetőre jutni mindennél mámorítóbb érzés volt. Azt hiszem, bennünk, akik egykor közel kerültünk a halálhoz, átkattan valami, és továbbra is dolgozik bennünk az ösztön, hogy újra és újra éreznünk kell: képesek vagyunk túlélni. Azt hiszem, ez az érzés az én hajtóerőm” — árulja el Horgas Péter.
