Alig néhány hét maradt a számomra legszebb ünnepig, karácsonyig. Amióta megszülettek a lányaim, attól kezdve az ünnep minden pillanata róluk szólt. De nemcsak maga az ünnep, hanem már a készülődés is. Korábban írtam arról, micsoda öröm volt együtt készíteni az ajándékokat. Azt is imádtam, amikor mézeskalácssütés közben mindketten tetőtől talpig lisztesen nyújtották, formázták, díszítették a süteményt. Bevallom, nem is a végeredmény volt a lényeg, hanem maga a „csinálás”, hogy együtt ügyeskedtünk vagy épp ügyetlenkedtünk, és hogy közben nagyokat nevettünk.
Egy ötletemet szeretném most megosztani a kedves Olvasóval, remélem, még éppen időben. Nóra és Laura között majdnem három év van. Amikor még mindketten hitték, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat, minden olyan egyszerű volt. Délután átvittük a lányokat édesanyámékhoz, és az idő alatt a Pesti nagyival gyorsan feldíszítettük a fát. Amikor hazajöttek, nem kevés ügyességre volt szükségünk, hogy a sötét nappaliban ne fedezzék fel a már ünneplőbe öltöztetett karácsonyfát. A kislányok felvették a „szép ruhát” és amikor megszólalt a csengő, jelezve, hogy megjött a Jézuska, kezdődött a karácsony legszebb pillanata.
Azonban egyszer csak elérkezett az idő, amikor Nóra, a nagyobbik már tudta, hogy a Jézuska csak mese, a fát sem, és az ajándékokat sem ő hozza. De Laura még hitte, és én nem akartam elvenni tőle a varázslatot. Némi gondolkodás után kitaláltam, mit is tegyek. 24-én reggel a lányok már ott találták a nappaliban a fenyőfát, mellette a rengeteg díszt. És egy levelet, amit „természetesen” a Jézuska írt. Valami ilyesmit: drága Nóra és Laura, kiderült, ma nagyon sok dolgom lesz. Ezért kérlek titeket, segítsetek együtt feldíszíteni a fát. Este majd visszajövök, megnézem, milyen ügyesek voltatok. És az ajándékokról sem fogok elfelejtkezni.
Mondanom sem kell, soha olyan örömmel és lelkesedéssel nem díszítettük fel a karácsonyfánkat. Mi, felnőttek végre nem rohantunk, a gyerekek nagyon élvezték, hogy ők döntik el, milyen legyen az ünnepi fa. A kicsitől pedig nem vettük el a varázslatot.
Szeretettel: Judit
