Három évvel ezelőtt még alkotott. Rengeteg terve volt, mosolya optimizmust tükrözött, a tekintete huncutul csillogott. Amikor megérkeztem hozzá, első dolga volt közölni velem, hogy őt ugyan mindenki a meséiről ismeri, de van ám neki egy romantikus énje. A kedvelt író akkor már évek óta özvegyként élt. Emlékszem, meglepett az őszinteség, ahogyan felfedte előttünk egykori házassága titkait.
Megbeszélték a mások iránti érzelmeiket
„Negyven évig éltem boldog házasságban, és ez idő alatt rengetegszer voltam plátói módon másba szerelmes – mesélte. – A nejemmel egy életre választottuk egymást, ami egy gyönyörű kötelék, de ettől még nem vakultunk meg! Ha megtetszett valaki, azt megbeszéltük, és támogattuk egymást abban, hogy megélhessük a házasságon kívüli érzelmeket. Itt persze nem a szexre gondolok, hiszen ha az ember szereti és tiszteli a másikat, nem csalja agyba-főbe, de mi a mások iránt fellobbanó érzelmeinket is mindig megvitattuk. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen kapcsolatban élhettem.”
A Süsü, Pom Pom, Mirr-Murr és még sok más mesefigura megalkotója maga volt a két lábon járó történet. Felesége halála után sem volt magányos. Sok időt töltött a barátaival, és amíg csak ereje engedte, író-olvasó találkozókra járt. Az óvodások és a kisiskolások imádták őt. Az előadások után szaladtak hozzá: „Író bácsi, mondja, maga hogy tud ennyi hülyeséget kitalálni?” – ilyen és ehhez hasonló őszinte kérdéseket kapott a legkisebbektől. A gyerekközönséget a sors kárpótlásaként élte meg, mert neki nem született saját utódja. „Olyan, mintha a fél ország a kisfiam, kislányom lenne. Nem is lehetnék ennél boldogabb” – mondta akkor, majd örömmel mutatta a Süsü-párnáit, amiket a harmadik kerületi óvodásoktól kapott a születésnapjára.
Bothoz drótozták a faágakat
Nagyon szerette a karácsonyt. Édes nosztalgiával emlékezett vissza gyerekkora szerény, de annál meghittebb ünnepeire.
„A mai napig érzem a torta illatát, amit édesanyám sütött, és a fenyőét, ami azért mókás, mert mifelénk, Kisújszálláson alig akadt fenyő. Leginkább egy hosszú, vastag bothoz drótoztunk faágakat, majd feldíszítettük, ez volt a karácsonyfa. Bizonyos években citrusfélékkel is kísérleteztünk, szóval könnyen meglehet, hogy az én emlékeimben a fenyőillat valójában nem is az” – mondta az író. Veleszületett képessége volt mindennek örülni. Úgy vélte, még a nehéz helyzetben is lehet találni valami jót, amiből erőt meríthetünk.
„A jókedvet fenntartani pontosan annyi energiánkba kerül, mint a rosszat, ez csak választás kérdése. Amikor úgy érzem, hogy gyűlnek körém a viharfelhők, arra gondolok, milyen csodás volt gyerekként. Élveztem, amikor a keleti fekvésű szobámban hajnal ötkor a szemembe sütött a napfény, vagy amikor először felmásztam a kerítés tetejére, és átláttam a szomszédba. A gondolataink szabadok, magunk irányítjuk őket, ezért egy morcos reggelen, a buszon is gondolhatunk jó dolgokra a rosszak helyett. Az sem baj, ha közben mosolygunk, ma már senki nem néz ezért bolondnak. Még akkor sem, ha magunkban beszélünk, mert a környezetünk simán elhiszi, hogy valójában kis fülhallgatóval telefonálunk. Ez a mai világ kedvez a szép emlékek felidézésének.”
Lelassította volna az őrült világot
Az író úgy gondolta, a mai világ legnagyobb problémája a rohanás és a stressz. A világjárvány kirobbanása idején hunyt el, a nagy lezárásokat már nem élte meg. Ha másként alakul, bizonyára hangoztatta volna: nagyon helyes, mindenki maradjon otthon, és törődjön végre azokkal, akiket szeret. A Meglepetésben is erőteljesen kampányolt azért, hogy az őrült világot lassítsuk le. Akár úgy, ahogyan a skandinávok és a britek teszik. „Élnek barátaim Londonban, és a helyieknek van egy szokása, ami nekem nagyon tetszik. Ahelyett, hogy a fárasztó és őrjítően stresszes munkanap után egyenesen hazamennének megfojtani a feleségüket, betérnek a helyi pubba, ahol egy korsó sör, egy jó beszélgetés vagy éppen egy kis játék mellett ellazulhatnak. Ez még nem a kocsmázás esete, de egy pohár ital hatására más érzelmi és idegállapotban érnek haza. Ezt a szokást a magam részéről Magyarországon is bevezetném” – vélekedett Csukás István, aki szerint a boldogság másik nagy kerékkötője a kőbe vésett erkölcsi szabályok terhe.
Úgy látta, nagy baj, hogy nem lehet szabadon szeretni. „Az életben a legfontosabb érzés a szerelem. A mai napig képes vagyok szerelmes lenni egy mozdulatba, egy hajtincsbe, de akár egy kivillanó bokába. Bár a pályám nagyobb részét a gyermekirodalomban töltöttem, két nagyon sikeres szerelmi verseskötetem is megjelent. Nemrégiben történt meg velem, hogy egy fiatal pár elküldte nekem ajándékba az esküvői meghívóját, amelyen az én soraim álltak. Hát kívánhat-e ennél többet egy költő? Ugye, hogy nem?” – búcsúzott tőlünk mosolygósan azon a három évvel ezelőtti karácsonyon. Sajnos soha többé nem láttuk egymást.
Fotó: Dfp/ Kecskeméti Dávid
