A magány elől menekült az idősek otthonába Kassai Ilona: „Nem akarok a fiam terhére lenni”

Hosszú heteken át kitartóan kerestük Kassai Ilonát, mire sikerült találkozni vele. „Sokszor kikapcsoltam a telefonomat, nem volt kedvem beszélgetni, mert tavaly év végén rossz passz­ba kerültem. Valahogy életunt lettem, és csak az elvesztett szeretteim, a szüleim, a bátyám és a nővérem jártak az eszemben. Szerencsére most már lelkileg jól vagyok. Az ápolók szeretettel gondoskodnak rólam, vitaminokat szedek, gyógyszereket kapok, mindennap friss gyümölcsöt, édességet adnak. A szobámat takarítják, odafigyelnek rám. Meg is kérdeztem az egyik nővérkét, hogy miért csinálja ezt a nehéz munkát, mire azt mondta, szeret másokról gondoskodni. A jókedve, a kedvessége rám ragadt, nekem is visszatért az életkedvem, megerősödtem” – árulja el az idős színésznő, akit Médikének becéznek.

Járókerettel sétál a kertben

Ganxsta Zoli édesanyja a saját elhatározásából költözött be az önkormányzati idősek otthonába. „Nem tudtam már magamat ellátni, és a magány is gyötört. Ha az ember magas életkort él meg, szinte mindig magára marad, hiszen az egykori barátok, kollégák rendszerint előbb távoznak az élők sorából. Nem akarok a fiam terhére lenni. Van neki elég dolga, még rólam is gondoskodjon? Ezért döntöttem úgy, ha kapok egy saját szobát, és a mobiltelefonomat is magammal hozhatom, akkor jobb itt nekem, mint egyedül a saját lakásomban.”

A színésznő most már járókerettel közlekedik, napsütéses napokon a gondozóház kertjében is szívesen sétál, de az utcára már nem megy ki.

„Amikor társaságra vágyom, kijövök a szobámból, és beszélgetek a lakókkal. Sokkal több idős nő van, mint férfi. Tévéműsorokat nézünk, beszélgetünk, de a múltam nem nagyon kerül szóba. Nem szeretek dicsekedni, sztorizgatni arról, hogy kikkel játszottam együtt.”

Pedig Kassai Ilona mögött hat évtizedes művészi pálya áll. Fiatalon színházakban játszott, később rendszeresen szinkronizált, és filmekben is szerepelt. Többek között a Gyilkos sorok sorozat főszereplője az ő hangján szólalt meg, és a Harry Potter-filmekből ismert Galagonya professzorasszony is. Ilona még 35 éves sem volt, amikor Kossuth-díjat kapott. Sokáig ő volt a legfiatalabb magyar színésznő, aki ilyen magas állami kitüntetésben részesült.

„Sok helyen hirdettem a kultúrát, talán ezt ismerték el a rangos díjjal. A Déryné Színház tagja voltam. Utazótársulatként jártuk a kisvárosokat, falvakat. Fontosnak tartottam, hogy az egyszerű, vidéki emberekhez is eljusson a színház, hogy a tanyasi asszonyok is egy hónapban egyszer felvehessék a szép ruhájukat, és beülhessenek egy előadásra. A pályám elején gyakran olyan mostoha körülmények között játszottunk, ami ma már elképzelhetetlen. Például az ablakon át, tyúklétrán másztunk fel az összeeszkábált színpadra. Az öltöző pedig olyan hideg volt, hogy a kancsóban megfagyott a víz” – idézi fel a régi emlékeit.

Szóba se jöhetett a disszidálás

Ilona úgy érzi, jól döntött, amikor itthon maradt, és nem követte nővérét az Egyesült Államokba. „A há­rom évvel idősebb testvérem, Erzsébet a Szegedi Nemzeti Színháznál varrónőként dolgozott. ’56 karácsonyán, amikor együtt volt a családunk, könyörgött nekem, hogy menjek vele Amerikába. Bevallom, nem volt kedvem a disszidáláshoz, és ezt meg is mondtam neki. Színészként, angol nyelvtudás nélkül mit kezdhetnék én külföldön. Csak a színészethez értettem, ez volt a hivatásom. Jávor Pál, Szeleczky Zita, Szörényi Éva itthon sztároknak számítottak, de amikor kimentek külföldre, nem sikerült karriert csinál­niuk. Én a színház szerelmese voltam, az anyanyelvemen akartam játszani a hazai közönségnek. A nővéremnek jó élete lett Los Angelesben, nyitott egy butikot egy bevásárlóközpontban. Amikor a fiam, Zoli gyerek volt, a nyári szünetben gyakran ment ki hozzájuk, ott tanult meg angolul. Mindig összetartott a családunk, nagyon szerettük egymást, de sajnos az idősek közül már csak én élek.”

Százéves koráig szeretne élni

Médike számára szinte örömünnep, amikor a fia és a 15 éves unokája, Zoé meglátogatja a gondozóházban. „Zolikám nagyon elfoglalt, sok fellépése van, nem várhatom el, hogy mindennap eljöjjön hozzám. Arra gondoltam, hogy a rózsadombi ingatlanát eladhatná, és az én angyalföldi lakásomba költözhetne, mert azt nem adtuk el, ott áll üresen, és csak pár utcányira van a gondozóháztól, és akkor gyakrabban tudna meglátogatni. A karácsonyt együtt töltöttük. A gimnazista unokám, Zoé is itt volt. Korábban azt mondta, hogy színésznő szeretne lenni. Én örülnék neki. Azt már nem ígérem, hogy az első színpadra lépését megérem, de most úgy gondolom, 100 éves koromig szeretnék élni.”

Fotó: Pintér Márta, Archív, Privát