Mozogni mindig jólesik, de a tavasz kezdetén még inkább felerősödik bennem a vágy, hogy minél többet legyek friss levegőn, közel a természethez. A mozgásról egy kedves emlék jut eszembe. A gimnáziumban nagyon jó tanáraink voltak, köztük a „jó fej” tornatanárunk, Fecsu, vagyis Szabó Ferenc tanár úr. Tele volt irántunk szeretettel, elfogadással. Kisgyerek koromtól kezdve túlsúlyos, mondhatnám, duci kislány voltam. A középiskolai évekre javult valamit a helyzet, de akkor sem dicsekedhettem valami sportos alkattal. Viszont a szorgalmam itt is utat tört magának. Kiderült, ha jelentkezem az iskola kosárlabda csapatába, azért plusz jegyeket fogok kapni tornából. És az „eminens” Juditka így kezdett kosarazni az iskolai csapatban, nehogy a tornajegy rontsa le a bizonyítványomat, elég volt a matematika hármas! Életemben talán ott tapasztaltam meg először, milyen csapatban létezni. Rendszeresen jártam az edzésekre, még a versenyekre is elvittek magukkal, a meccseken – ahol pedig számított, hogy győzünk vagy veszítünk – nemcsak a kispadon ültem, hanem, ha csak néhány perceket is, de játszhattam. Soha, de soha senki nem tett megjegyzést rám, nem bántottak meg, nem türelmetlenkedtek velem azok a félprofi sportoló lányok. Örökké hálás vagyok nekik, hogy nem vették el tőlem a játék örömét.
Egyik alkalommal a tornaórán tanár úr bejelentette, tornaverseny lesz. Indul-e az osztály? – kérdezte. Tudni kell rólunk, lányosztályba jártam. Inkább voltunk okosak, mint sportosak. Így hát, mint az osztály egyik hangadója, megszólaltam, „…de tanár úr…, tessék már ránk nézni!”. Emlékszem, kivételesen rám reccsent, „Kurdics, miért kell magának mindig mindenbe beleszólni?”. Elszégyelltem magam, de nemes bosszút esküdtünk: csak azért is megnyerjük ezt a versenyt! Én gyűrűn indultam. A gyakorlatom nagyjából úgy nézett ki: két barátnőm felemelt két oldalról, belekapaszkodtam a két karikába, elengedtek, én lógtam egy kicsit, majd leejtettem magam talpra. El lehet képzelni, micsoda minőségi gyakorlat volt ez! Mégis, bármilyen hihetetlen, ezt a versenyt a mi osztályunk nyerte. Miért?! Mert minden osztálytársam elindult a megmérettetésen, és a sok kicsiből összejött a győzelmet hozó nagy pontszám. Ezért szeretek azóta is csapatban dolgozni!
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudja elolvasni.
