Sokfelé jártam már a világban, mindenhonnan hoztam valamit. A családom is megszokta — hiszen ezt látták tőlem —, hogy ha semmi mással, egy apró tárggyal biztosan megörvendeztetnek. És hogy mi az a „valami”? Végtelen a lehetőség: hűtőmágnes, francia kártya, sál, képeslap, kulcstartó, bizsu… Ha tengerparton nyaralunk, lelkesen gyűjtöm a szép formájú kavicsokat, kagylókat. Most mosolygok magamon, mert a nyaralás minden napján a „legszebb” kavicsot találom meg, és amikor csomagolok hazafelé, mindig kiderül, hogy a sok kilóból csak néhány fér el a bőröndben.
De miért ragaszkodunk ezekhez az apró, látszólag jelentéktelen tárgyakhoz? Talán mert minden kavicsban, kagylóban több rejlik, mint csak az alakja vagy az anyaga. Benne van az a pillanat, amikor a parton sétáltunk, hallgattuk a hullámok lágy csobogását, éreztük a szellő sós illatát, és magunkba szívtuk a nyár különleges nyugalmát. Ezek a tárgyak kézzelfoghatóvá teszik az emlékeket, lehetővé teszik, hogy a mindennapokban is újra átéljük a napfény, a szabadság és a pihenés érzését.
Ez is érdekelhet
A pszichológia szerint ösztönösen vágyunk arra, hogy megőrizzük a boldog pillanatokat. Egy apró emléktárgy „lelki kapaszkodóként” működik: amikor ránézünk, azonnal visszarepít minket egy napsütötte délutánra vagy egy békés tengerparti sétára, megidézi azt az érzést, amit akkor átéltünk.
Van azonban egy mélyebb oka is annak, hogy szeretünk gyűjtögetni: amikor kavicsokat és kagylókat válogatunk, valójában megállunk, lelassulunk, figyelünk.
Ilyenkor nemcsak tárgyakat gyűjtünk, hanem megismételhetetlen élményfoszlányokat is. Ez a figyelem, a jelenlét adja meg a gyűjtögetés igazi értelmét. Nem mindig könnyű megmagyarázni a külvilágnak, de nekünk, gyűjtögetőknek ezek a nyári apróságok többet jelentenek egyszerű tárgyaknál: megőrzik a legszebb pillanatokat, amikhez szívesen visszatérünk, amikor csak rájuk nézünk. És talán arra is emlékeztetnek, hogy néha tényleg érdemes lelassulni, megállni, és elmélyedni a pillanatban – akár otthon, akár távol a megszokottól.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudod elolvasni.
Fotó: archív
