Sztár

Endrei Judit a gyászról: „A bűntudat talán az egyik legnehezebb, amit el kell engedni”

Ma gyaloglás közben megálltam az „örökbe fogadott” kis ginkgo biloba fácskánál. Ahogy ránéztem, elszorult a szívem, minden levele elsárgult, sőt, ahogy meg akartam simogatni az egyik levelet, rögtön el is engedte az ágat.

De hiszen ez a természet rendje – emlékeztettem magam. A fák, a bokrok nem ragaszkodnak görcsösen a leveleikhez. Nem tartják vissza őket azzal a gondolattal, hogy „hátha még szükség lesz rájuk”. „Ők” egyszerűen tudják, mikor jött el az ideje az elengedésnek. Jövő tavasszal pedig új leveleket hoznak, frisset, üdét, zöldet.

Nehezen engedünk el dolgokat

Miközben továbbballagtam, azon kezdtem el gondolkozni, mi, emberek valahogy nehezebben engedünk el dolgokat. Ha csak arra gondolok, hány régi ruha lóg a szekrényemben, amiket már évek óta nem vettem fel, mert hátha… Pedig sokszor hallottam már, helyet kell csinálni az újnak. Ugyanígy ragaszkodom a régi tárgyaimhoz, nincs szívem megválni tőlük. De sokkal nehezebb és bonyolultabb, ha a régi sérelmeket, vagy éppen a rossz szokásokat nem tudjuk elengedni. Sokszor észre sem vesszük, mennyi mindent cipelünk magunkkal.

Régi mondatokat, amiket valaki régen mondott nekünk, és még mindig fájnak. Megbánásokat, döntéseket, amiket újra és újra végiggondolunk: „mi lett volna, ha…”

Pedig talán már nem is számít. Ugyanilyen erősen ragaszkodhatunk egy emberhez is, akit valaha szerettünk, de az életünk más irányba fordult. Mégis nehéz elengedni.

Nem megy egyik napról a másikra

De hogyan tanuljunk elengedni? Nem megy egyik napról a másikra – ahogy a fák sem egyetlen pillanat alatt hullatják le a leveleiket. Leírhatunk egy régi sérelmet egy papírra – aztán eltéphetjük vagy elégethetjük. Ezzel mintha magunkat is kicsit felszabadítanánk. Aztán ott van a bűntudat. Talán az egyik legnehezebb dolog, amit el kell engedni.

Ilyenkor segít, ha kimondjuk magunknak: „Akkor úgy éreztem helyesnek, ma már máshogy tenném, de az is én voltam.”

Ez nem mentegetőzés, hanem elfogadás. Talán az elengedés nem is veszteség, hanem rendrakás. Ahogy a fák sem siratják a leveleiket, mi is tanulhatnánk tőlük: néha csak így készülhetünk fel valamire, ami még előttünk van, valami újra, aminek helyet kell csinálni.

Lehet, hogy ez a november épp erre való. Hogy kicsit kitakarítsuk magunkból mindazt, aminek lejárt az ideje.

Szeretettel: Judit

Endrei Judit többi írását ide kattintva tudod elolvasni.

Ezeket olvastad már?

Fotó: archív