Vallja be, kedves Olvasó, legalább egyszer az életben már ön is kimondta azt a mondatot, hogy „erre a kis időre jó lesz ez már így is…” Két barátnőm történetével szeretném bizonyítani, hogy mennyire nem igaz, és nem is helyes így gondolnunk az idősödésre.
Marcsi barátnőmet sok évvel ezelőtt ismertem meg, a Feng shui a konyhában című könyvét én adtam ki. Néhány évvel ezelőtt, már közel járt a hetvenhez, azzal lepett meg, hogy elmesélte, ő bizony újra repülni szeretne. Lelkesen mesélt arról, mennyire imádott fiatal korában repülni – ezt nem is tudtam róla. Aztán egyik nap, amikor felnézett az égre, meglátott egy kis vitorlást, elfogta a vágyakozás, és most újra át akarja élni a fiatalkori élményeit. És képzeljem el, már be is iratkozott egy képzésre! Aztán, mikor néhány hónap múlva újra beszéltünk, boldogan újságolta, már le is vizsgázott, megvan az orvosi engedélye is, végre újra felszállhat. El tudom képzelni azt a boldogságot, amit ott fenn, a kék égben érzett.
Másik barátnőm, Jolán már a gimnáziumban is írogatott. Mi, az osztálytársai olykor köszörültük rajta a nyelvünket: na, mit írsz már megint, Jolán? Később elváltak az útjaink, ki főiskolára, ki egyetemre ment, ő is. A tanulmányait befejezve egy nagy cég vezetője lett. Már nyugdíjasok voltunk, amikor kaptam tőle egy vaskos könyvet, a címlapon a szerző neve: Szabó Jolán. Nagyon tetszenek az írásai, apró életképek, szeretettel, érzésekkel megtöltve. És képzelje, kedves Olvasó, azóta már újabb kötetei jelentek meg! Elgondolkozom azon, mi lett volna, ha az én barátnőim elhitték volna azt a mondást: erre a kis időre már minek?! Szerencsére nem így tettek.
Ez a két rövid történet bárkinek szolgálhat tanulságul. Ha vannak álmaink, ne engedjük el őket! Hiszem azt, hogy leginkább rajtunk múlik, megvalósulnak-e, vagy örökre elengedjük őket.
Szeretettel: Judit
