Annak idején egyik napról a másikra rúgták ki: így él most Görög Ibolya protokollszakértő

Egy kőbányai társasház ötödik emeletén él. Az erkélyét muskátlik díszítik, a konyhájából jó illatok szállnak felénk.

„Gyerekek, a küszöbön át nem fogunk kezet! Gyertek-gyertek, most lett kész a sajtkrémes stanglim, valami isteni!” – üdvözöl bennünket mosolygósan Ibolya, aki korábban sok éven át volt a magyar kormány protokollfőnöke. Ha meg is szeppennénk a ténytől, hogy most bennünket lát vendégül, villámgyorsan feloldja a személyiségével.

A megoldás magától ritkán csönget be

„Hozzászoktam, hogy az emberek elsőre berezelnek tőlem, mert nem láttak még élő protokollfőnököt, és nem tudják, hogy viselkedjenek, de ez általában csak pár percig tart – mondja Ibolya.

– Annak idején nemcsak az volt a munkám, hogy minden váratlan helyzetet két perc alatt megoldjak, hanem az is, hogy ráérezzek másokra, hogy ösztönösen tudjam, mitől lennének komfortosabban. Tudtam, ha jól vannak, később az a tárgyalóasztalnál is számít, így hát minden tőlem telhetőt elkövettem. Ha kellett, pillanatok alatt galambmentesítettem egy üléstermet, kávét vittem a megfáradt Soros Györgynek, vagy éppen a saját sós perecemet adtam oda a kis fiókból, hogy a parlamentben konyhazárás után ne éhezzen a váratlanul érkezett delegáció. Egy-egy kemény nap után a hatfős csapatommal pezsgőt bontottunk” – emlékszik a régi időkre, majd elmeséli, hogy 1999 márciusában teljesen váratlanul kapott egy telefont, hogy megszűnik a pozíciója, nincs szükség a munkájára.

„Éppen léböjtkúrán voltam a barátnőmmel, amikor ért a hír. Aznap éjjel rám szakadt a szomorúság. Ilyenkor egy férfi mit csinál? Azt mondja, adj időt, össze­szedem magam, pihenek egy kicsit. A nő meg mit mond? Hogy éhen halunk. Pénteken küldtek el, hétfőn már kergettem a fejvadászokat, hogy állást keresek, ami 50 évesen, két­diplomás, négy nyelven beszélő nőként nem volt könnyű, de nem adtam fel. Az a lényeg, hogy amikor ránk zuhan az élet, ne törődjünk bele, keressük a megoldást, mert az magától ritkán csönget be. Ha válságba kerülünk, nem szabad passzívnak maradnunk. Menni kell, tenni magunkért addig, amíg rá nem lépünk az új utunkra.”

40 éve egyedül él, de nem kesereg rajta

Nem sokkal később megnyert egy álláspályázatot egy neves amerikai cégnél: az elnök személyi asszisztense lehetett volna, de nem fogadta el a felajánlott lehetőséget, mivel elkezdte írni a protokoll témájú könyveit, közben egyre több előadásra hívták szerte az országban. Más úton, de a pályáján maradt, és a mai napig szenvedélye, hogy viselkedni tanítsa az embereket. Mint mondja, ez mostanában jókora kihívás, hiszen a világválság nem a jót hozza ki belőlünk.

„Nyugdíjas vagyok, de mellette dolgozom, így nem szenvedek hiányt semmiben. Boldog, elégedett vagyok, és ezt néha szégyellem. Például akkor, amikor látom, hogy a zöldségesnél a nálam fiatalabb néni három darabot vesz csak a paradicsomból. Úgy vennék neki egy kilót, de ki tudja, nem bántom-e meg vele? A szegénységnél csak az elszegényedés szörnyűbb, és ez bizony sokakból kihozza a panaszkodást és a rosszindulatot. Járom az országot, és látom, sokan vannak rossz helyzetben, és nehéz vigaszt nyújtani. A múltkor valakinek azt mondtam: Lehet, hogy most nincs pénzed egy vágyálmodra, de örülj akkor annak, hogy nem fáj a lábad! Hiszem, ha keressük, akkor megtaláljuk a szépet az életben. Én például 1982 óta egyedül élek, és kesereghetnék ezen, de minek, amikor remekül felépítettem a kis világomat. Meg is bolondulnék, ha itt lenne valaki. Megvan a napirendem: korán kelek, sétálni megyek, aztán a délelőtt e-mailekkel, munkaszervezéssel telik. A mai napig politikafogyasztó vagyok, az a fajta, aki nézi a parlamenti közvetítéseket. Ha kicsit felmegy tőle a vérnyomásom, bekapok egy bogyót, aztán váltok egy másik tévécsatornára, mondjuk, Murdoch nyomozóra, vagy a kezembe veszek egy izgalmas könyvet. Jó barátaim vannak, a magány gondolata fel sem merül bennem.”

Imád színészkedni, blahalujzáskodni

Életreceptje, hogy ha csak teheti, kerüli a panaszkodókat.

„Persze ők ezt nem veszik észre, mert látványosan együttérzek, aztán továbbmegyek – nevet. – A közérzetünk szempontjából fontos, hogy jó energiájú emberekkel vegyük körül magunkat. Ahogy az is, ha valaki fontos nekünk, akkor kerüljük azokat a témákat, amiken rendre összekülönbözünk, mert nem ér annyit az egész, hogy elvesszen egy egyébként jó kapcsolat. Tartózkodjunk a panaszkodástól, mert az csak leszív bennünket, a környezetünket is, márpedig ebben a nehéz helyzetben leginkább lelki táplálékot fontos adni-kapni. Én ezt teszem nap mint nap, amikor a Facebook-oldalamon megosztom az ismerőseimmel, éppen mit láttam, olvastam, minek örülök és mit főztem. A kaja összekötő erő. Ahhoz mindenki tud kapcsolódni. Csak felrakom az üzenőfalra a rakott cukkinimet, és már jönnek is a kommentek, beszélgetésbe elegyednek az emberek. Minden apró pozitív történés hozzáad a napunkhoz, és ha azon vagyunk, hogy másokat is megerősítsünk, az előbb-utóbb visszahat ránk. Ami pedig extra boldogság, ha azt csinálhatjuk, amit szeretünk. Például, amikor kiállok beszélni, olyasmit teszek, ami a véremben van, imádok színészkedni, blahalujzáskodni. Örülök, hogy megöregedtem, mert többet tudok, mint fia­talon. A lelkem csak 45 éves. A testem pedig csípőre tett kézzel áll mellette, és nevet.”

Képek: Pintér Márta