Tüzesen süt le a nyári napsugár Budatéténynél a Duna partjára. A hőmérő 38 fokot mutat, sehol egy szellő, még a bokor sem rezzen. Csak a mellettünk hangosan vízbe csobbanó béka aranyérmes műugrása töri meg a környék idilli csendjét. „Neki van esze ebben a kutyamelegben” – gondolhatja az emberfia, aki szintén szívesen megmártózna most a hűs folyóvízben. Pontosan úgy, ahogyan azt néhány napja Szultán, a ló és gazdái tették. Persze akkor még ők sem gondolták, országhíres lómentés kerekedik egy – ahogyan mondják – kis „pacsálásból”…
„És akkor jött a motorcsónak…”
„Manapság már az is minimum furcsa a magyarnak, ha az utcán lovat lát; az pedig, hogy valaki fürdik is vele, már egyenesen őrültségnek tűnhet. De mifelénk ez mindennapos – magyarázza őszintén Szultán gazdája, a kecskeméti származású Zsuzsi, aki gyerekkora óta imádja az állatokat.
Amíg sokan csak beszélnek a magyar lovas virtusról, addig ő hét hónapos terhesen is szőrén üli meg a lovat, akinek hátán, ha éppen úgy szottyan kedve, átnyargal Bugacra, hogy megnézze, mi a helyzet arrafelé. „Nem szeretem a látványlovasokat és azokat sem, akik hetente egyszer kilátogatnak a bértartásban, csillivilli karámokban tartott kedvencükhöz, aztán büszke lótulajdonosnak nevezik magukat. Szultánt csikókora óta nevelem, azóta olyanok vagyunk, mint a kenyér meg a héja. Semmi el nem választhatna bennünket”. Kivéve persze a százméteres vén Dunát, ami néhány napja mégis közéjük állt.
„Épphogy a hasát cirógatta a víz Szultánnak – idézi fel az ominózus július 15-i szombat délutánt a kismama. – Imádta a Dunát, imádta, hogy lehűtheti magát. Persze egészen addig, amíg a távolban fel nem tűnt egy motorcsónak, amitől megijedt. Pedig nem egyszer mentem már át vele az MO-s hídon; ott az autóktól sosem rémült meg, de ez a motorcsónak flikflakozott egyet, Szultánnak pedig inába szállt a bátorsága. Innentől már csak azt láttuk, hogy úszva megindul a Háros-sziget felé. Ennek a fele se tréfa, ugorj utána – kiáltottam rá a férjemre, aki mit sem törődve a sodrással, a vízbe vetette magát.”
„Ehhez macséta kell!”
Ennek ellenére Szultánt csak a túlparton sikerült utolérnie a férfinak, akihez néhány perccel később, egy kölcsöncsónakban megérkezett Zsuzsi is. A fiatalok először maguk próbálták kimenteni a lovat, ám ez szinte lehetetlen küldetésnek bizonyult.
„A Háros-sziget olyan, akár csak egy őserdő Indiában; még egy éles pengéjű macsétével is csak néhányszáz métert lehet haladni – ráadásul órák alatt.”
Ide, az ártéri magyar dzsungelkörülmények közé érkezett meg csapatával Pataki Gábor, az Állatmentő Liga elnöke, akinek a holtág sűrű növényzete szintén feladta a lecke.
„Egyrészt lovat még soha nem mentettünk, másrészt a kevés lehetőség közül kellett kiválasztanunk a legjobbat – magyarázza Gábor. – Mivel előbb fel kellett mérnünk a terepet, a pácba került patás egy fához kötve töltötte az éjszakát”.
A tényleges mentőakció másnap hajnal 6-kor indult. „Végül úgy döntöttünk, nem szállunk szembe a természettel, Szultán menekülésére csak egyetlen lehetőség maradt: újra át kellett úsznia a Dunát. Ehhez 150 méter kötél, 6 ember és egy ladik kellett. Két kollégám úszva, kettő pedig ladikkal a kötelet tartva indult neki a nem mindennapi feladatnak, miközben a part másik oldaláról is húzták a kötelet, hogy a Szultán irányban maradjon.”
„A legnehezebb persze az volt, hogy rávegyük, visszamenjen a vízbe – veszi vissza a szót Szultán gazdája. – Ehhez kellett a többéves barátság, hiszen amikor a háta mögé állva azt mondtam, ne hagyjuk cserben egymást, vagy segítesz, vagy magunkra maradunk – azonnal a vízbe ugrott.”
„Együtt fürödtünk”
A nyolcéves barna csődör már a saját lábán ért partot, ma pedig otthonában pihenget, ahova gazdája csak a Meglepetést engedte be. Szultán néhány nappal a történtek után éppúgy dézsmálja a fáról a savanyú nyári almát, mintha mi sem történt volna.
„Egy zabagép; ha nincs előtte gyümölcs, akkor addig rázza a fát, amíg nem szüretel egy kis nyalánkságot. Igazi zsivány” – neveti el magát Zsuzsi, aki mellett – miután gömbölyödő pocakjával megindul a kerti csap felé – rögvest ott terem Szultán. Így várja, hogy valaki megfürdesse.
„Úgy látom, te jobban tartasz a helyzettől, mint ő – mondja a lovas-kismama, miközben átadja nekem a vezetőszárat. – Ne izgulj, csak fogd határozottan; imádni fogjátok mindketten!”
Tudnak a lovak úszni?
Aki eddig azt hitte, hogy a lovak nem tudnak úszni, bizony tévedett. „A lovak természetüknél fogva tudnak úszni, és ösztönösen szeretik a vizet” — magyarázza Szultán gazdája. — Ami viszont fontos, hogy csakis szabadon lubickolhatnak, ha bárki is a hátukon van, elvesztik az egyensúlyérzéküket, és elmerülnek.” Érdekes továbbá, hogy a víz szeretetével ellentétben szinte minden patás fél a pocsolyától. Amíg egy tóban szívesen lubickolnak, addig a kátyúkban rekedt esővizet messzire elkerülik. Arra ugyanis egy sötét lyukként tekintenek, amit jobb inkább átugorni.
