Akkoriban csupán hétéves volt Szalay Bence, ám a mai napig jól emlékszik arra az 1999-es napra, amikor a Viszkis Rabló néven elhíresült Ambrus Attila megszökött a vizsgálati fogságból, és emiatt keresztül-kasul lezárták Budapestet. „Este a szüleim mesélték, mi a helyzet, én pedig nem értettem, miért üldözik ennyire azt a szerencsétlen embert, ha egyszer csak viszkit lopott?” – nevet a ma már 24 éves színészhallgató, aki néhány esztendeje végül alaposan beleásta magát Ambrus Attila élettörténetébe, amikor Antal Nimród felkérte őt a filmjének címszerepére. „Akkoriban már a színművészetire jártam, és szó szerint a táncpróbáról, gyakorlóruhában, fáradtan, izzadtan estem be az elegáns Déryné Bisztróba, ahová a castingos hölgy invitált, a részleteket nem ismertem – emlékszik Bence. – Amikor megláttam mellette Antal Nimródot, aki azt mondta, filmet forgat a Viszkisről, és szeretné, ha elmennék a meghallgatásra, majdnem dobtam egy hátast! Már maga a lehetőség is óriási megtiszteltetés volt. Kissrácként imádtam a Kontrollt, és a gondolatba is beleborzongtam, hogy esetleg Nimróddal dolgozhatok, pláne egy ilyen hihetetlenül összetett jellemen és sorson, mint Ambrus Attiláé.”
Hónapokkal később, amikor Bence nagy örömére megkapta a szerepet, a filmkészítők összehozták őt az igazi Ambrus Attilával, hogy ismerjék meg egymást, ami segíthet még hitelesebbé tenni az alakítást. „Iszogattunk, beszélgettünk, és rögtön egy hullámhosszra kerültünk – meséli Bence. – Nem az volt a célom, hogy a rablásokról faggassam, hanem az, hogy megismerjem az életét a rablások előtt és a szabadulása óta, hogy megérezzek valamit a lényéből, amit átvihetek a vászonra. A beszélgetéseink alatt rájöttem, nagyon sok közös vonás van bennünk. Például mindketten csibész, vásott kölykök vagyunk, ahogy mondani szokás, a szemünk sem áll jól” – nevet a színész, akinek nem kis erőfeszítésébe került, hogy felkészüljön a forgatásra. Túl vékony volt a szerephez, ezért minden hajnalban másfél órát dolgozott az izmain, esténként pedig, miután véget értek az előadásai a színművészetin, rohant a jégpályára, hogy megtanuljon hokizni. „Iszonyú kimerült voltam, magam sem tudom, hogy vittem végig azt az időszakot” – emlékszik a megterhelő hetekre, hónapokra.
Olaszországban és Svájcban is élt
Amikor megkérdezem Bencét, miért lett színész, felnevet, és azt mondja, ennek magyarázatához kicsit messziről kell indulnia, szülei válása után ugyanis az élete érdekes fordulatot vett. „Akkoriban úgy döntöttem, hogy pap leszek! Szedtem is a sátorfámat, és a középiskolát már egy olaszországi papneveldében kezdtem. Ott minden nap kellett gyónni, és én ezt nagyon őszintén megtettem. Fél év után a gyóntatópap közölte, hogy gondolkodjak el, szívből akarom-e ezt a pályát, mert túl sokat gondolok nőkre, ebből hogy lesz így cölibátus? Nos, sehogy sem lett. Otthagytam a papneveldét, és egy időre Svájcba költöztem, ahol édesanyám élt az új párjával. Ott azonban nem éreztem jól magam, így visszatértem Magyarországra, édesapámhoz és az új családjához. Édesapám felesége Gombos Judit színésznő, és általa ismerhettem meg a színházi közeget, ami azonnal beszippantott.” Bencét elsőre nem vették fel a Színművészeti Egyetemre, bár ha sikerül, sem mehetett volna abban az évben. Negyedikes gimnazistaként ugyanis két tárgyból megbuktatták, és pótérettségiznie kellett. „Ez sorsszerű fordulat volt, mert a következő évben immár a vizsgámmal a zsebemben felvettek, és azóta is a Színművészeti Egyetemre járok” – mesél kalandos életéről Bence.
„Nem akarok elszállni a sikertől”
A fiatal tehetség egyelőre emésztgeti a hirtelen jött népszerűséget, mint mondja, ez azért nem könnyű. „Alig egy hónapja mutatták be A Viszkist, és azóta teljesen a feje tetejére állt az életem – mondja mosolyogva. – Nagyon örülök, hogy kedves visszajelzéseket kapok, de az azért még nagyon furcsa, hogy összesúgnak a hátam mögött az utcán, vagy mellém ül egy-egy idegen a gyorsétteremben, és gratulál nekem, vagy adott esetben száz új ismerősnek jelölésem van egy nap a közösségi oldalamon. Próbálom intelligensen kezelni, nem elszállni a sikertől, és visszaterelni az életemet a rendes mederbe, hiszen még mindig az egyetemre járok. Persze, nagyon boldog lennék, ha továbbra is ilyen nagyszerű feladatokat kapnék, mint A Viszkis címszerepe volt.” Ez az a pont, ahol megjegyzem: minden bizonnyal százával kapja a női rajongói leveleket is. „Fontos a diszkréció. Ez az, amiről nem illendő beszélni” – nevet, és látom a szeme huncut csillogásán, hogy hiába is faggatnám.
A legnagyobb kihívás
„Azok a helyzetek voltak a legnehezebbek, amikor Ambrus Attila hosszas kihallgatásának jeleneteit vettük fel. Napokon át ültem egy széken, és alig-alig szólalhattam meg, egy idő után pedig őrjítőnek tűnt ez a mozdulatlanság úgy, hogy mindent az arcommal kellett eljátszanom az eddigi életem tapasztalatai alapján” — árulja el a színész, aki szerint az egyik legnehezebb dolog az eszköztelen, mégis hiteles létezés egy jelenetben.
