Amikor egy pöttöm kislány azzal áll elő a szüleinek a miskolci panelrengetegben, hogy az északi sarkkörön szeretne kutyás szánon állni, azt kevesen vennék komolyan. Gyerekes hóbort, majd kinövi, így legyinthetnek a szülők. Eszter azonban annyira akarta az egészet, hogy azt gondolta, biztos, ami biztos: beszerez egy szánhúzó kutyát. Így történt, hogy amikor megneszelte, hogy kertes házba költöznek, kikönyörögte a négylábú barátot; és így lett 1993-ban a lakója egy avasi panel 7. emeletének egy valódi szibériai husky. „A kutyám itt eléggé tájidegen volt, de engem nagyon boldoggá tett – emlékszik vissza arra az időre Eszter. – Brendának később lettek kicsinyei, és jártunk vele kutyakiállításra is. A husky nagyon öntörvényű fajta, nem fogad szót. Csak pórázon tudtam sétáltatni, különben elszökött. Akkor hogy lehet szán elé fogva irányítani? Egyszerűen a vérében van, hogy ha rákerül a hám, érzi a súlyt, elindul. Akkor minden parancsnak vakkantás nélkül engedelmeskedik – meséli Eszter. – Aztán a felnőtt életem teljesen más irányt vett, és bevallom: kicsit meg is feledkeztem ennek az álomnak a megvalósításáról, egészen 2016 nyaráig. Ekkor az érettségi találkozónkon mindenki felolvasta magáról azt a kis »jóslatot«, amit egymásról írtuk annak idején, 1996-ban, hogy kiből mi lesz húsz év múlva. Nekem az akkori osztálytársaim azt jósolták, hogy szánhúzó versenyző leszek. Persze jót nevettem ezen, hisz minden lett belőlem, csak az nem. Elvégeztem a környezetmérnöki kart, lett minőségirányításra vonatkozó diplomám, és sokáig dolgoztam mint protokoll- és rendezvényszervező, majd pedig mint coach.”
„Ne add fel az álmodat!”
Nem sokkal az érettségi találkozó után Eszter épp Erdélyben volt, amikor meglátott a közösségi médiában egy felhívást. Szánhúzókat kerestek egy túrára, ráadásul úgy, hogy semmi képzettség nem kellett hozzá. „Rögtön tudtam, hogy ezt a versenyt nekem írták ki – meséli a sportos lány. – A kampány szerint, az, aki a legtöbb szavazatot kapja, elindulhat egy ötnapos sarkvidéki szánhúzó útra, méghozzá úgy, hogy minden felszerelést: a ruhától a kutyákig megkap, sőt, fel is készítik. Felhívtam a videós barátomat, elkészítettük a kampányfilmemet, és utána egy hónapig szinte napi 8 órában csak azon dolgoztam, hogy minél több szavazatot gyűjtsek.” A világon 1600-an pályáztak a lehetőségre, végül 26 versenyző került be, köztük Eszter is. A sok ismeretlen támogatónak köszönhetően ő kapta Magyarországon a legtöbb – 13 906 db – szavazatot, így néhány hónap múlva már Stockholmban találta magát, ahol két napig elméleti képzést kapott, aztán a szán mögött állhatott. Elindult a Fjällräven Polar-túra.
„Ha elengeded a szánt, véged!”
Eszter valóban semmit sem tudott a szánhúzásról, de fizikailag készült az eseményre. Azt, hogyan irányítsa a kutyákat, nem tudták neki elmagyarázni, meg kellett tapasztalnia. „Állj a szánra, és majd meglátod!” – mondták. „Az első szabály az volt, hogy mindig kapaszkodnom kell! – magyarázza Eszter. – Bármi történik, a szánról nem eshetek le. Ha mégis, a kutyák hátra sem néznek, tovább rohannak, még örülni is fognak, hogy kevesebbet kell húzniuk. A kutyák voltak mindenben az elsők, a legfontosabbak. Profi állatokat kaptunk, alaszkai huskykat, hatot. Elöl volt a falkavezér, az ész. A többiek az erőt képviselték. Általában kijárt utakon mentünk, egy vezető szán után. Éjjelre ők is kabátkát kaptak, a havon aludtak. Amikor elkezdtem bontani a sátrat, őrült vonyításba kezdtek, mert érezték, hogy jön a mozgás, ami a lételemük. Amikor aztán elindultak, már csak a karabinerek kattogása, a lihegés, aztán a végtelen csend veszi körbe az utazót.” Ezen a vidéken nappal is mínuszok vannak, -10, -15 Celsius; éjjel ez még tovább csökkent. Kesztyű nélkül nem foghatott meg semmit Eszter, különben odafagyott volna a keze. Ebből egyébként háromfélét kaptak: egyet a finomabb mozdulatokra: ha például sátrat vertek, és érezni kellett a szerszámokat, a másik kettőt a hideg ellen, az egész napos irányításhoz.
„Állj rá, és meglátod!”
Az ötnapos túra igazi kaland lett. Esténként sátrat vertek, a kutyákról a résztvevőknek kellett gondoskodni. Az élmény és a túlélés összefonódott. „Ilyen közel a természethez extrém körülmények között még sosem voltam korábban – magyarázza a lány. – Sok mindent a saját bőrömön tapasztaltam meg. Például megértettem azt, hogy ivóvizem csak akkor lesz, ha este megmelegítem a havat és a kulacsba töltöm, de azt nem tudtam, hogy a kulacs 24 óráig tartja a hőt, amit forrón töltök bele, az nem fog kihűlni. Másnap az első kortynál megégettem a számat, estére pedig valósággal kiszáradtam, mert egész nap nem tudtam inni. A víz nem hűlt ki, újat nem volt idő készíteni. Bár szomjúságot nem éreztem, reggelre legyengültem. Másnap már okosan, hűtött vizet tettem el az útra. Folyamatosan élveztem a táj szépségét, hogy mindenre vigyáznak. A szemetet vittük magunkkal, nem törhettünk le a tábortűzhöz még élő faágakat. Viszont megtanultuk, hogy kevéske, száraz fakéregből is tudjunk tüzet csiholni. Nem hiányzott a net, az okostelefon, semmilyen kényelmi dolog. Jó volt, hogy reggelente nem kell a szekrény előtt állni tanácstalanul, mit is vegyek fel. Itt minden adott volt, az öt nap alatt a speciális alsó öltözetet tulajdonképpen le sem vettük. A túra végén szaunáztunk egyet, amikor fésülködni akartam, az összeállt hajamba beletört a fésű. A fürdés élménye viszont maga volt a csoda, mint 100 éve, úgy lettünk tiszták: vezetékes víz nélkül, hólével. Én ugyan vittem itthonról nedves törlőkendőt, de az első nap rájöttem, hogy teljesen feleslegesen, rögtön megfagyott ugyanis. Az út nagyban megváltoztatta az életemet, ma már a saját lányomnak is azt tanítom, hogy nem szabad feladni az álmainkat, mindent meg kell érte tenni.”
Hótömbből szélfogó
Utolsó éjjelre Eszterék azt a feladatot kapták, hogy sátor nélkül aludjanak. Hótömbökből építettek szélfogót, és a csupasz hálózsákban tértek nyugovóra. Fejük felett gyönyörű látványt adott a sarki fény, amit addig a sátor miatt nemigen láttak. Reggelre azonban a -24 ºC megmutatta magát: mindenük szétfagyott, a sapkát, a kesztyűt a meleg hálózsákba kellett dugni, hogy kiengedjen, és fel lehessen húzni. A lábukhoz tett forró vizes palackból engedtek a zacskós zabkására, megették, és csak utána öltöztek tovább, amikor már érezték, hogy a testük újra reagál a körülményekre.
