Augusztus 20-án találkoztam Ircsivel a budai várban megrendezett Mesterségek Ünnepén. A Tóth Árpád sétányon – ahol tavasszal virágba borulnak a cseresznyefák – most három napon keresztül lelkes kézművesek ismertették mesterségüket és árulták különleges, egyedi portékáikat. Idén is rengeteg érdeklődő volt a sátrak körül, ezért a nagy tömegben csak nehezen találtam meg Bene Ágostonné Ircsi „fonodáját”.
Amikor lebeszéltük az interjút, még egyikünk sem tudhatta, hogy idén ő kapja meg az Év Mestere címet, de érkezésemkor a vele járó díj már ott díszelgett az asztalon. Rengetegen jöttek Ircsinek gratulálni, többen le is fotózták a kitüntetéssel, de a kiskunfélegyházi alkotóművész láthatóan szerényen fogadta az elismerő szavakat. Ez a szerénység a beszélgetés első perceiben nyilvánvalóvá vált számomra, és sokáig nem is értettem, hogy egy ilyen tehetséges nő, miért nem ünnepelteti magát jobban. Hát azért, mert Ircsinek a fonás nem munka, hanem egy szenvedélyes szerelem, ami ráadásul véletlenül jött az életébe. Már ha hiszünk a véletlenekben.
Több évig tanulta az apró részleteket
Bene Ágostonné porcelánfestőként kezdte alkotói életét a Budapesti Porcelángyár kecskeméti üzemében, majd a sors szépen lassan a kosárfonás felé terelte.
„Amikor otthon voltam a három gyerekkel, nagyon hiányzott az alkotói tevékenység a gyereknevelés, a főzés és a házimunka mellett. Nyáron elmentem a jászszentlászlói Kézművesek Tanyájára népi játékokat oktatni erdei iskolásoknak és táborozóknak. Ott szálas anyagokból – gyékényből, szalmából, csuhéból – készítettem városi gyerekeknek játékokat. Egy idő után azt éreztem, el szeretném sajátítani ezt a szakmát, így jelentkeztem népijátszóház-vezetői tanfolyamra. Ott aztán rábeszéltek, hogy végezzem el a felnőtt oktatói képzést is, én pedig hallgattam rájuk. Az oktató vizsgámhoz szükségem volt néprajzkutatásra, és így találkoztam a tiszaalpári kosárfonó táborban Kálmán Jánosné Évikével, aki a díszüvegfonás utolsó mestere. Több éves munkával adta át nekem a tudást, a díszüvegfonás minden apró részletét: a nyúlvessző begyűjtésétől a főzött vessző gyalulásán át a hagyomány szerinti fonások és minták elkészítéséig, a teljes folyamat minden apró részletét” – meséli csillogó szemmel Ircsi, aki jól emlékszik arra a pillanatra, amikor meglátta az első kész munkáját. „Azt éreztem, hogy borzalmasan sikerült” – idézi fel nevetve.
„Szóval én tényleg semmit nem tervezek meg előre tudatosan. Úgy érzem, hogy a jó Isten keze van az egészben: olyan dolgokat, lehetőségeket ajánl fel nekem, amihez később kedvet kapok.”
Hogy lett belőle nyúltenyésztő?
Pont ennyire „véletlenül” kezdett angóranyúlszőrből fonalakat készíteni.
„50 éves voltam, amikor az egyik barátnőm két angóranyuszival ajándékozott meg. Így kezdtem el nyulakat tenyészteni, majd rokkán fonni. Jelenleg 17 állatkám van, annak ellenére, hogy mindig csökkentem a létszámot. Nagyon kedves és szép állatok, és rendkívül pihentető a velük való foglalkozás. Hetente egyszer meg kell őket fésülni, hogy ne nemezelődjön a gyapjuk, de sokat simogatom, szeretgetem is őket. Miután kifésülöm a szőrüket, összegyűjtöm, rokkán megfonom, és abból készítek fonalat” – meséli Ircsi, aki minden egyes kapcsolódó szakmának az egész folyamatát elsajátítja. Addig tanul, próbálkozik, amíg tökéletes munkát nem végez.
„Mindig a „csináljunk valamiből valamit” érdekel: az alapanyag megtermelése, feldolgozása, és a kész termék eladása. Csak így szép egy mesterséget megtanulni, számomra az nem kihívás, ha a boltban megveszem a fonalat, és abból alkotok valamit” – árulja el.
Egy üveg fonásához minimum 20 óra kell
A vásár közben zajlik, sokan nézelődnek a sátorban, és láthatóan tetszenek az embereknek a termékek. A legtöbben a fakanáltartót veszik, de sokan megcsodálják az üvegfonatokat, viszont drágának találják a termékeket. Pedig egy fonott demizson elkészítése 20-22 munkaórát igényel, plusz azt az időt, amíg Ircsi felkutatja a használt üvegeket a zsibvásárokon.
„Mostanában régi szerszámokra is vadászom, most éppen lenfeldolgozó eszközöket gyűjtök – tilolót, törőt, fésűt, egyebeket. Idén ültettem lent, begyűjtöttem, megszárítottam, és most jön a beáztatás. Azt kell majd megtörni, megtilolni, gerebenen áthúzni, kifésülni, és már mehet is a rokkára. Végzett bőrműves is vagyok, hiszen csak így tudok tökéletes füleket készíteni a fonott táskákra. Miközben ezt a szakmát tanultam a Hagyományok Házában, beleszerettem a szűcs mesterségbe is. Szenzációs szakma, de annak elsajátítására egy élet kellene. Meg kellene nézni Erdélyben, hogyan cserzik a birkabőrt, pontosan a gimesi rackát, mert csak azt lehet hímezni. Ha húszéves lennék, elköltöznék oda két évre, hogy megtanuljam ezt a mesterséget is. Ha ránézek egy régi ködmönre, belefacsarodik a szívem, úgy érzem, nincs ennél szebb a világon.”
Az elveszett hagyomány nyomán
„Ja, és van még valami! Nem olyan régen a debreceni Déri Múzeumban láthattam egy pávatollal szironyozott övet, na az valami álomszép! Lefényképeztem, majd minden részletét lerajzoltam, és az a célom, hogy ezt lemásoljam. Viszont mivel ez egy elveszett hagyomány, senki nem tud erre megtanítani. Tudom, hogy rengeteg munka lesz vele, és mivel nincs mesterem, az összes buktatón végig kell mennem. A rokkán fonást is magam tanultam meg fél év alatt.”
Amikor megkérdezem, mégis hogyan, Ircsi kicsit elgondolkodik, majd így válaszol: „Sok könnyel, bosszankodással, kitartással és türelemmel. Egy baráti összejövetelen láttam meg egy hölgyet, aki rokkán készített gyapjúfonalat. Egy napig néztem munka közben, és amikor hazamentem, nekem is ment. Számomra a mesterségek nem a pénzről szólnak, az alkotás ennél
sokkal, de sokkal fontosabb és értékesebb.”
Szöveg: Sinkó Edit
Fotó: Ambrus Marcsi, privát
