Sok háziasszony tudna mesélni arról, amikor a férje a legegyszerűbb feladattal is órákig szöszmötöl, semmit sem talál, amire szükség lenne hozzá. Végül ártatlanul megvonja a vállát, mondván, ezt ő inkább rábízná arra, aki sokkal jobban ért hozzá, vagyis a feleségére. A nők viszont a ház körüli karbantartási munkákat szokták ugyanezzel a módszerrel kikerülni: a villanykörte becsavarásától a tankolásig a férfiak hozzáértésére számítanak bennük.
Hagyományos egyenlőtlenségek
Amíg ez senkinek nem teher, addig nincs is gond mindezzel. Amikor azonban valaki a hozzá nem értést egyfajta fegyverként használja ahhoz, hogy elkerülhesse a nemszeretem feladatokat, akkor érdemes felfigyelni a gyakran ismétlődő mintára. A helyzetnek neve is van: stratégiai tehetetlenségnek hívják, ha valaki passzív, szinte gyermeki helyzetbe visszavonulva, a másiktól várja, hogy megoldja az adott szituációt – hiszen ő (állítólag) sokkal jobban ért hozzá. A jelenség a legkevésbé sem új. Mindkét nem ősidők óta ehhez fordul időnként, és a klasszikus női és férfi szerepek is a kezükre játszanak. Hiszen a konyha és a gyerekek ügyeinek intézése tradicionálisan női hatáskör, míg az autóval, a javításokkal a hagyományos felállás szerint a férfiak törődnek. Az viszont valóban újdonság, hogy egyre többen figyelnek fel az egyenlőtlenségre, amit ez teremt, és merik nevén nevezni a problémát.
Szigorú rend szerint
A kifogásként használt hozzá nem értés ugyanis károsítja a kapcsolatot. Ki nem mondott sértődés, bizalomvesztés, konfliktusok, és végső soron az egymás iránti tisztelet elvesztése lehet belőle. Ám a gond gyökeréhez sokszor mélyebbre kell ásnunk.
„Amihez értünk, amiben van egy jól bevált rendszerünk, arról nehezen tudjuk elképzelni, hogy másként is lehet csinálni – mondja Ajibola Rita Wanda pszichológus, pár- és családterapeuta. – Így aztán, még ha képesek vagyunk is delegálni a feladatot, nehezen álljuk meg, hogy ne ellenőrizzük, ne javítgassuk, ahogy a másik azt elvégzi. Sokszor az a végkövetkeztetés, hogy úgysem csinálja jól, az van tisztességesen elintézve, amit magunk teszünk. A másik fél viszont úgy vélheti, hogy akármit tesz, a társának nem felel meg. Vagyis legközelebb inkább kibújik a feladat alól, ha már úgysem tudja úgy elvégezni, hogy a párjának jó legyen.”
A szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy ebben a felállásban nagyon erősen bevésődött családi minták munkálnak. Egyrészt ott vannak a generációs nemi szerepek, hogy például a konyha női birodalmában mindennek szigorúan megszabott helye van. Ettől és a műveletek sorrendjétől eltérni sok családban szigorúan tilos. Másrészt pedig az a hagyomány is megjelenik, hogy a másik, legyen akár gyerek, akár felnőtt, a kritika, a zsörtölődés hatására fog fejlődni, míg a dicsérettől csak elbízná magát.
Legyen az övé a felelősség!
A tehetetlenség játszmájával viszont bebetonozzuk a feladatokat és végső soron az egyenlőtlenséget. A változás érdekében Ajibola Rita Wanda egyrészt azt javasolja, hogy ruházzunk felelősséget a másikra. Ha kiadtunk egy feladatot a kezünkből, az legyen A-tól Z-ig az ő hatásköre. Természetesen, ha segítséget kér, segítsünk, de ne vegyük ki a kezéből a tennivalót, hagyjuk, hogy ő járjon a végére. Pszichológus szakértőnk másik fontos tanácsa, hogy mi magunk is dolgozzunk az ezzel kapcsolatos érzéseinken. Tanuljuk meg például elengedni a kontrollt, és békéljünk meg azzal, hogy amit a másik csinál, az nem lesz tökéletes. Vagy ha esetleg az is lesz, akkor sem biztos, hogy pontosan azt az utat fogja követni, amit mi előzőleg elképzeltünk.
„Felnőtt emberek vagyunk, és minden felnőtt ember más egyéniség. Ne várjuk tehát, hogy a másik minden mozdulata a mi gondolatunkat vagy a családból hozott hagyományainkat kövesse. Ő mást tanult otthon, adjunk hát neki teret arra, hogy ezt kipróbálhassa, megmutathassa. Még az is lehet, hogy az új megoldás jobb lesz, mint a régi” – magyarázza a szakember.
Segíteni szabad, kritizálni tilos!
Érdemes tehát őszintén beszélni a problémáról, kérni a másik segítségét – és amikor kértük, akkor hagyni, hogy segítsen. Utána pedig csodát tesz a köszönet és az elismerés, hiszen mindenkit ez motivál a folytatásra. De akkor nem is lehet megmondani a párunknak, ha valamit tényleg nem jól csinál? „Természetesen meg lehet – válaszolja Ajibola Rita Wanda. – De egészen máshogy hangzik, ha megdicsérjük, megköszönjük, hogy beszállt a munkába, majd valóban segítő szándékkal megmutatjuk, hogyan szoktuk mi gyorsan, hatékonyan intézni a dolgot, mintha csak azt kapná, hogy semmit sem tud rendesen elvégezni.” Pszichológus szakértőnk azt is felveti: ha már csak kritizálni tudjuk egymást, akkor érdemes elgondolkodni, hogy nincs-e mélyebb probléma a kapcsolatunkban. Tudjuk-e még tisztelni a másikat? Szeretjük-e még őt eléggé? Képesek vagyunk-e egyenlő, felnőtt emberekként kezelni egymást ahelyett, hogy a másikat gyerekszerepben látnánk? Ha ugyanis ezek a pozitívumok még megvannak, akkor viszonylag kicsi a jelentősége annak, hogy úgy teszi-e le száradni a poharat, ahogy annak idején mi otthon láttuk.
Fotó: Adobestock
