Noha közeledik a nyolcvanhoz, miközben beszélgetünk, úgy érzem, egy fiatal, ámde nagyon bölcs lélek mesél a filmkészítésről, barátságról, szerelemről – egyszóval magáról az életről. Miközben egyik cigarettáról a másikra gyújt, felidézi annak a téli napnak az emlékét, amikor kipattant a fejéből a Vándorszínészek című film ötlete. „Akkoriban producere voltam egy filmnek, és a Bajor Gizi Múzeumban forgattunk – meséli Sándor Pál. – Épp az előtérben sétálgattam föl-alá, amikor észrevettem, hogy a lépcsősor oldalában szoborportrék vannak. A kőbe faragott arcok nagyon beszédesek voltak. Megkérdeztem az egyik ottani dolgozót, kik ezek, mire ő azt felelte: vándorszínészek. Csak néztem a szobrokat, és azt kérdeztem tőlük: kik vagytok? Mi lehet a sorsotok? Aztán kimentem az udvarra, rágyújtottam egy cigire, és hirtelen nagy pelyhekben szakadni kezdett a hó. Akkor és ott megéreztem valamit ezeknek az embereknek a lényéből, sorsából, és úgy éreztem, velük kapcsolatban vászonra kell vinnem egy történetet.” Sándor Pálnak a Vándorszínészek az első olyan filmje, ami sok egyéb más mellett a szerelemről is szól. „Mindenképp szerettem volna, ha van a történetben egy házaspár – meséli a rendező. – A saját életemben én magam is a harmadik feleségemnél tartok, és nagyon sok dolog történt a házasságaim alatt. Számomra fontos egy kapcsolatban, hogy az ember bűnözzön, elbukjon, majd megbocsátást nyerjen. Női-férfi oldalról egyaránt lényeges, mert szerintem a párkapcsolat igazán döntő próbája a hűtlenség, ha már így alakul, és az esetek többségében így alakul, a legfontosabb kérdés az: képesek vagyunk-e megbocsátani. Hogy mi a fontosabb? A saját egónk, vagy annak elfogadása, hogy a társam, ahogy én is, gyarló ember, akit ettől még nagyon is szerethetek. Fontos volt nekem, hogy a Vándorszínészek sok egyéb más mellett erről a témáról is szóljon.”
Régen kétévente filmet rendezett
Sándor Pál ezekben a napokban az országot járja, új filmje apropóján találkozik a mozik közönségével, és nagyon élvezi ezeket az alkalmakat. Mint mondja, így legalább látja olykor a saját filmjét, mert magától aztán be nem ülne rá! Azt is elárulta, miért. „Belehalnék, ha azt látnám, hogy valakinek nem tetszik, és kimegy a moziból. Az borzalmas lenne. Emellett annyit dolgozom egy-egy filmemmel, hogy snittről snittre, kívülről tudom mindegyiket. Még az 1963-as vizsgafilmem beállításaira is pontosan emlékszem. Önmagam számára is nagy titok, annak idején az átkosban hogy voltam képes kétévente filmet csinálni, úgy, hogy közben még televízióban és színházban is rendeztem. Elképesztő, hogy akkoriban milyen sok szabad vegyértékünk volt! Emlékszem, volt olyan, hogy operatőr barátom, társam, Ragály Elemér bedugta a fejét a vágószobába, és azt mondta: »Palika, hóban mi még nem forgattunk filmet, ki tudnál-e erre találni valamit?« Mi pedig összedugtuk a fejünket alkotótársammal, Tóth Zsuzsával, és egy héttel későbbre már meg is született a Herkulesfürdői emlék alaptörténete” – meséli Sándor Pál.
Élete tele van karmikus találkozással
A rendező csak azt sajnálja, hogy szeretett, hajdani alkotótársai közül már nagyon sokan elmentek az élők sorából. „Annak idején, amikor negyvenéves voltam, megfogadtam, hogy túl fogok élni mindenkit – mondja Sándor Pál. – Arra azonban akkor nem gondoltam még, hogy ha ez így történik, a végén nagyon egyedül maradok. Ezért is fontos nekem, hogy nyitott maradjak az új emberi kapcsolatokra. Itt van például ez a csuda, ifjabb Vidnyánszky Attila! Nos, ezt a gyereket én Zsótér Sándor színművészetis vizsgaelőadásán láttam először. A szerepe szerint egy kifeszített rúdon kellett fölöttem végigmennie, és azt játszotta, hogy mindjárt belepottyan az ölembe. Ő első perctől igazi színész” – nevet a rendező, majd hozzáteszi, mind a szakmában, mind a magánéletben hisz a sorsszerű, karmikus emberi találkozásokban. „Huszonévesen voltam először Görögországban egy filmes eseményen – meséli. – Volt ott egy kísérő pasi, aki egyik délután elvitt kirándulni. Egyszer csak egy olyan helyen kötöttünk ki, ahol egészen kinyúlik egy sziklaszirt a tengerre. Én szinte öntudatlanul sétáltam ki
a peremére. A víz és a napkorong betöltötte a teljes látóteremet, és úgy éreztem, akkor és ott találkoztam a végtelennel. Attól kezdve elképesztően mély, spirituálisnak nevezhető dolgok történtek velem. Én, a lökött filmrendező, azonnal el is rohantam Müller Péterhez, aki akkor még jó haverom volt, és közöltem vele, hogy szerintem ezekből az új élményeimből filmet kellene forgatnunk. Erre ő csak annyit mondott, hogy kinyílt egy érzékszerved a világra, amit eddig nem használtál, ne hidd, hanem tudd, hogy ez van. Ez a film végül nem készült el, de sok minden, amit a világról gondolok, ott látható a rendezéseimben, a vásznon.”
Venczel Veráért keze-lába remegett
Megkérdeztük Sándor Pált, előfordult-e vele élete során, hogy beleszeretett a színésznőbe, akit épp rendezett. „Erre rögtön az első filmemnél jól ráfaragtam — emlékszik nevetve. — Venczel Veráról van szó, méghozzá a Bohóc a falon című filmem forgatásának idején. Beleszeretni kutya füle ahhoz képest, ahogyan nekem ezért a nőért kezem-lábam remegett. Úgy izgultam a felvételek alatt, hogy végül Vera jeleneteiből alig maradt valami a filmben. Ezek után egy életre letettem arról, hogy beleszeressek a kamera előtt játszó színésznőbe. Ha rendezek, azóta a szerelem lehetősége és a libidóm is messzire gurul.”
