Éveken át üldöztem őt interjúért, de sosem tudtam elcsípni. Hol külföldön énekelt, hol lázasan készült valamire, vagy egyszerűen őszintén megmondta: nincs kedve újságírókkal találkozni, pihenésre vágyik egy munkában túlfeszített időszak után. Most azonban szerencsém volt: Rost Andrea már jó ideje jószolgálati nagykövet, sérült, de annál tehetségesebb gyerekek zenei nevelésében vesz részt a Pető András Kar Konduktív Gyakorló Általános Iskolában. Most a gyerekek aukciós festménykiállítását nyitotta meg a Pintér Galériában – akkor és ott végre sikerült beszélgetnünk. „Nagyon sok boldogságot ad a sérült kicsikkel való munka – meséli Rost Andrea. – Amikor velük énekelek, és átadom nekik a zene szabadságát, a hivatásom igazi értelmet kap. Ezért is nagyon fontos ez a munka, és úgy szervezem az életemet, hogy sokat lehessek a gyerekek között.” Rost Andrea annak ellenére, hogy körbeénekelte az egész világot, mindig megmaradt magyar lánynak. Büszke a kőbányai gyökereire és arra, hogy a tengerentúli, pompázatos színpadokról is ide járt haza. „Egyetlen időszak volt, a második házasságom idején, amikor ingáztam Budapest és Berlin között, mert a férjemet odakötötte az élete. Most egészen itthon van az otthonom, így bármikor meglátogathatnak a gyerekeim. Már felnőttek, de szívesen jönnek vissza a fészekbe, ha erre lelkileg szükségük van. Nagyon jókat beszélgetünk, néha még főzni is közösen szoktunk. Ez utóbbi az új szenvedélyem! Nagyon érdekelnek a fűszerek és a különleges, keleti ízvilág. Az én konyhámban simán előfordulhat, hogy tökmagolaj kerül a vanília-fagyira és levendula a pirított dióra” – árulja el az operaénekesnő.
„Kacérkodom a fotózással”
Andreát lánya, Harazdy Eszter csak félig-meddig követte a pályán – énekel és fotóz. „Nem akar az árnyékomban létezni, alkotóként nagyon más utakat választ. Igen szoros kapcsolatban vagyunk, sőt, most egy közös produkciónk is van: egy rendhagyó est, amelyen nem csak dalok csendülnek fel, hanem az életünkről is beszélgetünk. A zongorán pedig a volt férjem, Harazdy Miklós kísér bennünket, nagyon jó dolog, hogy máig jó a viszonyunk. A fotózással én is kacérkodom, azt mondják a barátaim, egyedi látásmódom van, amit érdemes lenne másoknak is megmutatnom” – mondja mosolyogva.
„Ötvenes nőként lettem szabad”
Rost Andrea 55 éves, ám aligha lehet róla megállapítani a korát. Szemében lelkes csillogás, arcán bájos mosoly, alakja, mozgása kecses. „Az igazság az, hogy ötvenpluszos nőként még szabadabb és bátrabb vagyok, mint húsz éve voltam – meséli. – Korábban rengeteg gátló félelmet hurcoltam magamban, emiatt pedig túl sokáig benne maradtam olyan helyzetekben, amelyek ártottak a lelkemnek. Aztán rájöttem, a félelmeim nem is léteznek, azokat csak magamnak kreálom! Maradtam egyedül, volt, hogy úgy éreztem, mindenki elhagyott, pedig valójában akkor a karjában vitt Isten. Ráébredtem: akkor találjuk meg magunkban az erőt, amikor senki másra nem számíthatunk. Mióta ezt megéltem, nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam a félelmek, és a személyes szabadságom megélése fontos, mindennapi feladattá vált. A magánéleti kríziseim alatt arra is rájöttem, hogy az éneklés, a gyakorlás terápiásan is működik, átsegít a nehézségeken. Végtelenül nyitott és kíváncsi vagyok, a színpadi munkáimra is képes vagyok összművészeti produkcióként tekinteni. Most épp arra készülök, hogy Markó Iván balettművésztől megtanuljam a hétfátyoltáncot. Fontos jelmondatom, hogy soha, semmihez nem késő” – vázolja nevetve a terveit Rost Andrea.
Szereti az egyszerűséget
Rost Andrea elárulta, szenvedélyes lakberendező, és időről időre igénye van arra, hogy átalakítsa, hogy valamivel feldobja az otthonát. Mostanában a letisztult stílust kedveli leginkább. „Nagyon szeretem a minimal artot, a festészetben például azt, ha az alkotó egyetlen szín száz meg száz árnyalatával dolgozik. Nagyon gyakori, hogy egy-egy kép vagy szobor, valamilyen formában hatással van a saját készülő produkcióimra is” – árulja el Andrea, aki egyébiránt a képzőművészet nagy szerelmese.
