1. Fogadjuk el a haragot
Amikor különválnak útjaink, úgy érezhetjük, már nem vagyunk elég szerethetőek, lecseréltek, otthagytak, megaláztak. Az elutasítottság pedig gyakran haragot szül. Eszköztelenek maradunk a másikkal szemben, hiszen nem akadályozhatjuk meg őt abban, hogy elhagyjon, nem csinálhatjuk vissza a dolgokat. Az igazságos világba vetett hitünk szerint arra vágyunk, hogy megkapja méltó büntetését. Gondoljunk csak a tündérmesékre, gyerekkorunktól megszoktuk a történetekben, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig megbűnhődik. Így, gyakran a kétségbeeséstől vezérelve, megpróbáljuk ezt mi magunk elérni. Kezdetben tehát természetesek ezek a negatív érzelmek, ne elfojtani próbáljuk azokat. De annak megértésével, hogy miért küzdünk ilyenkor a dühvel, kevésbé agresszívan léphetünk fel a másikkal szemben.
2. Gyászoljuk el a kapcsolatot
Váláskor nagyon hasonló veszteségfeldolgozásra van szükség, mint amikor ténylegesen elveszítünk valakit egy haláleset miatt. Sok közös élménytől, tárgytól búcsúzunk, akár a minket addig körülvevő társaság egy része is kikerülhet az életünkből. Tehát nem csak a másik embert kell elengednünk ilyenkor, hanem talán lehetőségeket is, amiket emiatt ki kell hagynunk, esetleg elvesztegetett éveket, ha úgy érezzük, hamarabb is továbbléphettünk volna. Emellett gyakran egy feltételezett szép, boldog közös jövőképet is gyászolunk. Az elengedés megkönnyítéséhez érdemes számba vennünk, mit adott nekünk a kapcsolat, mit köszönhetünk a másiknak vagy annak, hogy egy bizonyos ideig része volt az életünknek. Sok idő lehet odáig eljutni, hogy átgondoljuk, mi milyen szerepet játszottunk a kapcsolat megromlásában. Ehhez mély önmagunkba nézés és őszinteség szükséges, ami általában nem történik meg az első időszakban, amikor még zaklatottak vagyunk. Azért, hogy képesek legyünk lezárni a kapcsolatot, fontos, hogy egyszer együtt is megbeszéljük, mi miért történt a válás során, ki miért jutott a döntésre, és mit érzett, érez most.
3. Beszéljünk máshogyan
Embert próbáló feladat közös megoldásokat találni azzal, aki mélyen megbántott és elutasított, közben nem a fejéhez vágni a sérelmeinket. Még az is szükséges lehet hozzá, hogy az egyik vagy mindkét fél elfogadja a másik múltbeli ballépéseit, ehhez pedig idő kell. Amit azonban azonnal megtehetünk, hogy törekszünk a beszélgetéseink során a másik minősítése helyett saját érzéseinkről és igényeinkről beszélni. Például ahelyett, hogy azt mondjuk: „alkalmatlan vagy rá, hogy megjegyezd a szülői értekezlet időpontját” vagy „már megint a drágalátos új nődet helyezed előtérbe”, mondjuk ezt: „csalódottá tesz, hogy elfelejtetted a szülői időpontját”, illetve: „rossz érzés nekem, hogy nem viszed el a gyereket hétvégén kirándulni, hanem vele töltöd az időt helyette”. A mindennapokban jelöljünk ki olyan időpontokat az egyeztetésre, amikor nem zavar senki. Kezdjük azzal, hogy összeírjuk a megbeszélnivalókat, tisztázzuk, hogy mi a célunk, és ne kanyarodjunk el ettől. Tehát ahelyett, hogy elidőzünk azzal, ki miben hibázott a kapcsolatunkban, koncentráljunk arra, amiért leültünk egyeztetni. Akár egy közösen módosítható elektronikus dokumentum is a segítségünkre lehet, hogy a praktikus dolgokat intézni tudjuk (pl. gyerekek láthatása).
4. A gyerekeket vonjuk ki a harcból
A legfontosabb dolog, amit egykori kapcsolatunknak köszönhetünk, jellemzően
a gyerek(ek). De akkor miért rajtuk csattan a legtöbbször a válással járó feszültség? Ennek oka, hogy eszköztelennek érezhetjük magunkat abban, miként „büntessük meg” a másik felet, így az egyetlen fegyver a gyerek marad. Azt nem tudjuk befolyásolni, hogy elmegy-e, otthagy-e, boldog lesz-e mással, azt viszont az irányításunk alatt tarthatjuk, mikor és mennyit láthatja a gyerekünket. Pedig velünk bárhogyan is viselkedett, neki továbbra is a szülője marad. Ráadásul nem csak a kicsiknek okozunk fájdalmat azzal, ha nem láthatják a volt társunkat, vagy előttük becsmérlően nyilatkozunk róla, hanem idővel az ebből fakadó feszültség közös életünkön is nyomot hagyhat. A békesség érdekében a gyereket előtérbe helyezve, elsőként az ő igényeinek kielégítését tűzzük ki célul, próbáljuk meg leválasztani szülői szerepünket a férj-feleség szerepről. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha a gyerekünknek szüksége van a másikra, megengedjük neki, hogy vele legyen. (Kivétel, amikor az egyik szülő alkalmatlan a gyerek ellátására, nevelésére.) Később esetleg azt is meg tudjuk tenni, hogy közösen készülünk egy-egy jeles alkalomra, például a születésnapjára. Ha ez nem megy, mert úgy érezzük, túl sok negatív érzelem tombol bennünk, már az is sokat jelent, ha nem a jelenlétében, inkább egy külön megbeszélt időpontban vitatjuk meg a feszültséggel járó témákat.
5. Törődjünk magunkkal
Ha szeretnénk a másikkal közös nevezőre jutni annak ellenére, hogy mélyen megbántva, sértve érezzük magunkat, fontos magunkban is elrendeznünk néhány kérdést. Az egyik legnagyobb fájdalmat az jelentheti, ha látjuk, a másik már boldog – mással. Ilyenkor óhatatlanul jön a vágy, hogy megpróbáljunk rálicitálni erre: jobb helyre menni nyaralni, jobb hangulatú közös fotókat posztolni. A versengéssel azonban magunkat tesszük ki annak a stressznek, hogy mindig meg kell ütnünk egy magasabb mércét. Lehetséges az is, hogy bűntudattal küzdünk a kapcsolati kudarc miatt, ami a következő párkapcsolatainkra is rányomhatja bélyegét. Ha szükségesnek érezzük, kérjük szakember segítségét ahhoz, hogy megtörténhessen az elengedés.
