„Ijesztő dolgok történnek a házunkban. Aggódom is a gyerekeimért. A fiaim nem beszélnek róla, de látom rajtuk, meg vannak rémülve. A nagylányom viszont már nem is tudja a látomásait magában tartani. A múltkor azt mesélte, egy kisfiú szelleme jelent meg neki, de nem volt egyedül: egy csecsemőt fogott a kezében. Elmondta, hogy a szülei már meghaltak, ahogyan ő is. Elmesélte, hogy nem is gyerekkorában ment el, csak azért jelent meg egy fiú képében, hogy Vanessza ne ijedjen meg. Persze a lányom így is rohant át hozzánk. Mire a férjemmel visszamentünk, már eltűnt a szellem. Kérem, segítsenek! Nem tudunk innen tovább menni, muszáj itt élhető körülményeket teremtenünk” – így szólt olvasónk egy korábbi levele, ami minket sem hagyott nyugodni. Felvettük vele a kapcsolatot, és megígértük: egy ezoterikus szakemberrel meglátogatjuk őket.
Arc nélküli lélek
Egy alföldi községben járunk, a család kérésére nem áruljuk el, melyikben. A házat a falu határától távol, egy dűlőben találjuk. Kívülről nem hat ijesztőnek, sőt, az udvar minden szegletén látszik: lakói, ha szerény körülmények között is élnek, folyamatosan csinosítgatják portájukat. A fiatalasszony kedvesen terel be minket. Benn is minden békésnek tűnik. Az egyetlen furcsa hangot a mikró adja ki: pattog benne a friss kukorica. Ám pár perccel később, ahogy meséli a történetét, már úgy érezzük magunkat, mintha moziban lennénk – és egy horrorfilmet néznénk…
„Mindig is furcsa álmaim voltak: sokszor repültem bennük, sőt, volt, hogy közben magamat láttam kívülről, ahogy alszom. Később olvastam csak, ezek a jelek arra utalnak, hogy valaki fogékony a spirituális világra. Mert nagyon szeretek ám olvasni! Nézzék csak, mennyi ezoterikus könyvem van! – mutat a polcra. – Tizenkettő voltam, amikor először láttam a gonoszt, akkor is álmomban. A lyukas kályhacsőből nézett ki rám két ébenfekete szem, közepük vörösen izzott. Amikor felébredtem, nem tűntek el, sőt, közelebb jöttek. Hang nem jött ki a torkomon, mozdulni sem bírtam. A nyöszörgésemre felijedt az anyukám. Ő is látta a két hatalmas szemet. Odaszaladt hozzám, átölelt – erre eltűnt az izzó tekintet.” Később ahány helyre költöztek, Edit mindenhol látott szellemeket, legtöbbször az arcukat is. A legijesztőbb eset akkor történt meg vele, amikor már a kislánya is megszületett. „Abban a házban mindig azt éreztem, hogy valaki követ. Arcot nem láttam, viszont jött utánam a hideg. A mamám kérdezte az öregektől, mit tegyünk. Ők mondták, a saját kezünkkel szedjünk a saját kertünkben virágot, vigyük ki a temetőbe, szótlanul, ám ott a legkedvesebb szerettünk sírjánál kérjünk segítséget. A dédim meghallgatott… Később megtudtuk, a házban történt egy rablótámadás, ami során le is fejeztek valakit. Nem csoda, hogy sosem láttam a szellem arcát!”
A pap sem tudott mit tenni
Edit ma is emlékszik, mennyire sírt, amikor a férje megmutatta neki, ide fognak költözni. Tudta, hogy többre nem futja, mégis: félt ettől a háztól. Ide születtek már a fiaik is. „Lápos volt ez hajdanán, mint kiderült, többször harcoltak is errefelé – sok ember halhatott meg errefelé, akik azóta se tudnak nyugton pihenni… Kíváncsi vagyok, a látó mit fog mondani, de szerintem a hálószobánkban biztos van valaki, a számítógép asztal mellett mindig fázom. A pap sem tudott mit tenni, pedig tavaly kihívtam, hogy szentelje meg a házat meg a családi képet. Megtette, de nem változott semmi. Már eljutottunk odáig, hogy a férjem kezd hinni nekem…”
Mire a tizenkét éves Vanika megérkezik a suliból, Kiss Ernő is befut. A mindszenti látó első pillantásra inkább tűnik masszőrnek, mint ezoterikus szakértőnek. Sokat nem is tévedünk. Mint nevetve, tájszólással mondja, ha valaki nagyon feszült, szívesen ki is masszírozza belőle az ideget. Igen, Ernő humoros ember. Megnyugtató a jelenléte. Nem csinál semmi látványos hókuszpókuszt, mégis, látni rajta, hogy érti a dolgát. Össze is szereli a műszerét, és csendben munkához lát. „Régóta laknak itt ilyen sokan?” – kérdezi nevetve. „Jézusom, már lát is valamit rajtam? ” – kérdezi aggódva Edit. „Egy rózsaszín felsőt biztosan! – viccel Ernő. – Ne izguljon már, Edit, mindjárt mögnézzük, mi van itt a háttérben.”
Nocsak, rajtad van valaki!
Szobáról szobára jár. A fiúké és a konyha tiszta, de a fürdőben talál két kósza lelket. Suhint kettőt a levegőben – már el is tűntek. Ám a legnagyobb gond, ahogy Edit is érezte, tényleg a hálóval van, a számítógép asztal mögött. Ernő itt egy úgynevezett dimenziókapura lel, amin eddig ki-be jártak lelkek – a látó szerint akkor épp három volt a szobában. Ám egy ugyanilyen kapura Vanika szobájában is bukkan. Becsukja a szemét, jön a szokásos suhintás, és már be is zárta mindkét kaput. A változást mi is érezzük: a hideg, ami addig kúszott fel a lábunkon, hirtelen tovatűnik. Már nem is fázunk.
„Nem csoda, hogy nem hagyták szegénykét békén…” – sóhajt fel Ernő.
„Akkor most már nyugodtan aludhatok? Le is kapcsolhatom éjjel a lámpát?” – kérdezi a lány örömmel.
„Persze, sőt! Jó is lenne, ha megnyugodnátok – magyarázza neki a látó. – Azért találnak rátok ezek a természetfeletti lények, mert féltek tőlük – az erős érzelmek képesek őket idehívni, ezeket a kapukat pedig megnyitni. Nem kell mindenben jelet meg szellemet látni. Most minden tiszta, örüljetek, és éljétek az életeteket.”
Ernő még gyorsan leszedi az átkokat, a szemmel veréseket, átnézi, egészségileg minden rendben-e a családdal, aztán siet is tovább. Csak amikor a fotósunk mellett elmegy, megáll egy pillanatra.
„Mártikám, rajtad van valaki! És még csak nem is itt ragadt rád, hanem magaddal hoztak. Egy pillanat… Most már minden rendben. Jó utat, Pestre!”
„Orvoshoz akkor járok, ha őt kell kezelni”
A látó műszere saját gyártmány. A hajdani gépészmérnököt, aki később gimnáziumban is tanított fizikát, kémiát és matematikát, zavarta, hogy nem tudja pontosan megmérni a közös energiamezőből érkező válaszokat. Ezért a látók bejáratott eszközét, a lengyel pálcát mérőtárcsássá tette. Fogott egy partfis nyelet, belevésetett egy vájatot a pálcának, a kettő közé meg rakott egy cd-tokot, amin körbefut a 360 fok. „A feleségem érdeklődött a természetfeletti dolgok iránt, hogy ne érezze magát egyedül ezeken a tanfolyamokon, magával rángatott. Ott csodálkoztunk rá, mennyire érzékenyen reagálok erre a tudományra. Ennek tizenkilenc éve, azóta szedem le az átkokat, a szemmel veréseket, és persze küldöm át az itt maradt lelkeket. Látom a különféle nyavalyákat is, ezért orvoshoz is csak akkor megyek, ha őt kell rendbe tennem.”
Fotó: pexels
