Ha szórakoztató és beszélgetős tévéműsorokról van szó, a neve megkerülhetetlen: ő volt az első, aki hazánkban a formátumot igazán sikerre vitte. A Friderikusz Show-val történelmet írt, hiszen a műsor nemcsak formabontó volt, hanem elképzelhetetlen nézettségi rekordokat döntött.
Világsztárokat repített Budapestre, sajátos stílusával, különleges öltönyeivel és provokatív kérdéseivel pedig a nézők kedvence lett. Ugyan az elmúlt években visszavonult a kereskedelmi televíziós csatornáktól, energiája és kíváncsisága töretlen. Podcast-sorozatában olyan emberekkel beszélget, akik valóban felkeltik az érdeklődését. Ahogy annak idején a televíziózásban, a digitális térben is új kapukat dönget.
Riportjai miatt állandóan feljelentették
Amennyire a képernyőn nyitott és érdeklődő, a magánéletében falakat épített maga köré. Titokzatos embernek tartják, interjút is csak elvétve ad. Legutóbb podcastcsatornáján rajongói kérdésekre válaszolt, de valamiért úgy döntött, nem szeretné, ha más sajtóorgánum szemlézné a műsorát. Természetesen ezt mi is tiszteletben tartjuk.
Közeli barátai és munkatársai szerint rendkívül precíz, maximalista, ugyanakkor szerethető személyiség. Rangos Katalin Prima Primissima díjas újságíróval évtizedes barátság köti össze, még a rádióban ismerkedtek meg, ahová Friderikusz 13 évesen került.
„Sándor egy nagyon helyes, szenvedélyes, csak a munkájával foglalkozó fiatalember volt… Rengeteget dolgozott, és rengeteg megpróbáltatás érte. A riportjai miatt állandóan feljelentették, mert amíg én tudtam, meddig mehetek el a riportokban egy-egy kérdéssel, ő is tudta, csak éppen nem érdekelte. Ő elment a falig. Én előtte kicsivel megálltam” – magyarázta Katalin, hozzátéve: ezek a próbálkozásai addig-addig tartottak, míg a vezetőség megelégelte, és kirúgták a rádióból.
„Munkamániás, amikor három-négy évig nem dolgozott, akkor is dolgozott. Otthon, az íróasztalánál, a televízió előtt” – nyilatkozta korábban a Best magazinnak Kati.
Alain Delon párizsi irodája előtt „strichelt”
Fridinek a kitartásért sem kellett a szomszédba mennie. Elég, ha csak arra gondolunk, ő az egyetlen Magyarországon, aki olyan neves sztárokat interjúvolt meg, mint Larry Hagman, Alain Delon, Belmondo, Antonio Banderas vagy David Hasselhoff.
„Felderítettem Delon párizsi irodájának a címét. Már annyi pénzem akkor is volt, hogy odautazzam. Decemberben naphosszat ott stricheltem a kapuja előtt, mert arra még nem futotta, hogy egy kávéházból figyeljem. Végül a negyedik napon sikerült leszólítanom. Amikor pedig 27 év után először az én stúdiómban akartam összehozni őt Jean-Paul Belmondóval, a találkozás majdnem meghiúsult, mert két nappal a felvétel előtt Belmondo lemondta a felkérést. Akkor írtam egy személyes hangvételű levelet: »Uram, mindketten tudjuk, mit jelent sztárnak lenni, és hol kezdődik a sztárban az ember. Két hónapja dolgozunk azért, amit most lemond…« Aznap éjjel megérkezett a válasz: jön” – mesélte Sándor a show felvétele után.
Hasonlóan nehéz volt a Dallas Jockey-ját is a műsorába invitálni, de nem volt előtte lehetetlen. Nem véletlenül, hiszen szakmai tehetsége megkérdőjelezhetetlen: interjúiban mindig a lényegre tér, időnként kényes témákat érint, és bátran dönt le tabukat. Ez is az oka annak, hogy számos interjúalanyával barátságot kötött. A felvételek után általában vacsorázni mentek.
Egy ilyen emlékezes estéről mesélt az egykori Friderikusz Plusz magazinban. „Mi vagy tízen voltunk az étteremben, és a vacsora pontosan egy teljes óra után érkezett meg… Azt hittem, megőrülök. David Hasselhoff, aki kérte, hogy gyorsan szeretne enni, mert másnap nagyon korán kel, jó másfél órát ült, amíg megkapta a kis magyaros, azt hiszem, marhapörköltjét. Igaz, közben a cigányokkal is elénekelt valami világslágert.”
Éjjel kettő előtt nem fekszik le aludni
A showman sohasem tagadta, hogy szeret egyedül élni, de ez még nem jelenti azt, hogy magányos lenne.
„Alapvetően nagyon szeretni való vagyok. Persze ahhoz, hogy valakinek ez legyen a véleménye rólam, közel kell kerülnie hozzám, ami elismerem, nem könnyen valóra váltható ambíció. Rengeteg szerteágazó kapcsolatom, megannyi haverom van, néhány nagyon komoly, több évtizedes barátom is.
És igenis szeretek másokkal összejárni, még olyanokkal is, akiket nem ismerek.
Amikor hallok a rádióban, vagy olvasok egy újságban valaki olyanról, aki felkelti az érdeklődésemet, majd aztán napokig újra és újra eszembe jut az illető, így vagy úgy megkeresem őt. Tucatnál is több ilyen ismeretlen emberrel ismerkedtem össze” – mondta kollégájának és barátjának, Szilágyi Jánosnak a Nők Lapjába adott interjújába.
„A magány nem összekeverendő az egyedülléttel, amit viszont kifejezetten kedvelek. Időnként három-négy napig ki sem mozdulok a lakásomból, eközben remekül megvagyok magammal. Sokat olvasok meg telefonálok, mialatt a háttérben megy a rádió vagy a televízió, amire többnyire csak akkor kapom fel a fejem, ha valami szörnyűséget adnak. Gyerekként és fiatalemberként sem voltam barátkozós alkat. Viszont, ha valakivel közel kerültünk egymáshoz, nehezen engedem el az illetőt. Legalábbis legbelül. Többnyire befelé élek, ugyanis nagyon fantáziadús és gazdag a belső világom. Már gyerekkoromban is – manapság úgy mondanák – autistagyanús attitűdökkel rendelkeztem, ugyanis napokig képes voltam egyedül játszani, rajzolgatni, de leginkább mélázni.
Ennek a mai megfelelője talán az, hogy szinte sosem fekszem le éjjel kettő-három előtt, mert mindig van valami, amit még el kell olvasnom, ki kell jegyzetelnem, vagy végig kell gondolnom. Ülök hát egy karosszékben vagy egy kanapén, előttem esetleg egy kis pohár abszint vagy legújabban néha diólikőr, valami szép zene szól, és az égvilágon nem csinálok semmit, csak elmélkedem ezen-azon.”
Például a boldogságról, amiről sajátságos véleménye van.
„Nem boldog vagyok, hanem elégedett. Többnyire. Szerintem a boldogság születési rendellenesség. Boldog pillanataim nekem is vannak, de ez sosem hosszan tartó állapot” – nyilatkozta korábban a kiváló műsorvezető.
Gyerekként is céltudatos volt
Szülővárosában gyerekriporterként kezdte. Tizenhárom évesen már a nyíregyházi rádiónak dolgozott, és kollégái egyöntetűen azt mondták róla, hogy van hozzá tehetsége. A munkája akkor ért be először, amikor felvették az ELTE jogi karára, és amíg az évfolyamtársai a vizsgákra készültek, ő éjt nappallá téve dolgozott a Magyar Rádióban.
Fotó: Almási J. Csaba, Rtl, Archív
