Magyar nyugdíjából él Spanyolországban Pusztai Rozi: „Otthon nem jönnék ki ennyiből”

Pusztai Rozi, azaz Rooze Pusztai alig több mint két éve él kint, de már a helyi közösség központja. Hamar rájött, hogy kezdő sorstársainak sok segítségre van szüksége, és csoportot indított a közösségi médiában, amelynek ma már majdnem harmincezer tagja van.

„Igen elfoglalt lettem, pedig egyáltalán nem így terveztem a nyugdíjas éveimet – meséli. – 2019 áprilisában mentem nyugdíjba, de mellette dolgoztam. Nyugdíjasként belefogtam egy házépítésbe, és megismerkedtem a párommal. Ő kitalálta, hogy Kubába szeretne költözni. Jó utat kívántam neki, és egy ideig ebben is maradtunk, de aztán eljött a pillanat, amikor úgy éreztük, hogy mindenképpen el szeretnénk költözni valahová.

Fél évig nyomoztam, mindent körbejártunk, hogy hol lenne a legjobb nekünk, és Spanyolország, azon belül is ez a környék volt az, amit kerestünk.”

Rozi azt meséli, kellett egy jó adag elszántság, és hit abban, hogy jól döntöttek. „Amikor kijöttünk, nem volt még olyasféle támogatás, mint amilyet én kínálok. Szerencsénk volt az ingatlanossal, aki mindvégig, jóban-rosszban fogta a kezünket. Mikor megtaláltuk azt a tájat, ahol élni szeretnénk – Alicante és Murcia között, nem közvetlenül a parton, hanem beljebb – kijöttünk egy hónapra, megnéztük, mi mennyibe kerül, milyenek a házak, az emberek, a környék, a klíma.

Mindennek utánajártunk egy hónap alatt, közben keresgéltünk, és úgy mentünk haza, hogy pontosan tudtuk, ezen a helyen, La Marinán szeretnénk házat venni.”

Gyümölcsök, zöldségek fillérekért

Rozi posztjait olvasva kezdetben inkább nyugdíjasok érdeklődtek a helybéli megélhetés lehetőségeiről. Aztán a média is megtalálta, ez nagyot lendített az online csoport látogatottságán. Annyira megszaporodtak a kérdések, immár fiatalabbaktól is, hogy egyre inkább az ingatlankeresés felé mozdult el a téma. Ezért Rozi kettéválasztotta a csoportot, az egyik ingatlanos tanácsadás, a másik a nyugdíjas témákra fókuszál: megélhetésre, időjárásra, szokásokra, ünnepekre, étkezésekre.

„Azt gondolhatná bárki, a váltáshoz magas nyugdíjra van szükség, pedig az ide költözők elbeszéléseiből is az derül ki, hogy egyáltalán nem! – állítja Rozi. – Persze vannak különbségek, hiszen Spanyolország hatalmas, különböző régiókkal. Ezt az életet, amit itt élek, Madridban vagy Barcelonában nem tudnám kigazdálkodni. Itt októberben elkezd teremni a citrom, a mandarin, a narancs, és tolják be a piacra, fillérekért. Jelen pillanatban La Marinában a piacon 6 kg narancs 3 euró.

Az itteni nagy áruházláncban 1 kiló narancs 1 euró. Barcelonában 1 euró 60 cent kilója. Ezen a vidéken kétszer van friss zöldség, brokkoli, karalábé, karfiol, borsó. 1 euróért vehetünk hatalmas fej kar­fiolt vagy brokkolit. A gyümölcsökkel ugyanez a helyzet. Már most van eper. Most vettem 3 euróért egy kilót. Gyönyörűek a földek, gondosak a gazdák, ők maguk árulnak a piacon minőségi termékeket.”

Ez is érdekelhet: Az öreg fát már nem könnyű átültetni: mégis milyen az élet egy hazai idősotthonban?

Két éve indult meg az áradat

Rozi szerint egy átlag havi ennivaló költsége Spanyolországban 7-800 euró két főre számolva (átszámolva 280-320 ezer forint). A hús nem olcsó, a köröm, a csülök drága, olcsóbb a karaj és olcsók a sonkák is.

„Épp ma jött meg a nyugdíjunk, hát abból otthon nem élnék meg – állítja Rozi. – Egy 60 feletti hölgy­ismerősünk eladta a magyarországi kb. 35 négyzetméteres lakását, és Alicante külvárosában vett egy garzont. A nyugdíja 500 euró (205 ezer forint), abból él itt úgy, hogy kifizeti a rezsijét, minden hónapban egyszer étterembe megy, vagy kirándul valahová.”

A rezsiköltség? Erős fűtésre nem kell költeni, legtöbb esetben elég a klíma. Roziék havi rezsije nagyjából 250-300 euró, ebben benne van a házbiztosítás, a házuk éves adója, az autóbiztosítás, a víz és a villany. A nyugdíjukat euróban, középárfolyamon a spanyol bankszámlájukra utalja a nyugdíjfolyósító, ezt még a kiköltözésük előtt elintézték itthon.

Rozi ingatlanos ismerősei azt mesélik, négy-öt évvel ezelőtt alig volt magyar kuncsaftjuk, de az utóbbi két évben valóságos áradat indult meg. Van, aki csak télre keres bérlakást, van, aki mindent hátrahagyva ingatlant vesz és kiköltözik, és aki megteheti, egy másik lakást is vásárol, amit bérbe ad, és a bérből egészíti ki a nyugdíját.

Mindig mindent megoldanak

„Majdnem mindenkinél vannak visszatartó tényezők, elsősorban a család. Nekem is van két unokám, akikkel nagyon szoros kapcsolatban voltam, hetente többször találkoztunk, vittem őket óvodába, vigyáztam rájuk, része voltam az életüknek. A gyerekeim miatt is aggódtam, hogy ki fog nekik segíteni, ha én nem leszek ott, de megoldották.

Bármikor, ha kell, haza tudok menni, és nagyon örülök, hogy ők is bármikor jönni tudnak, ha van idejük. Ha jól meggondolom, hatvanévesek elmúltunk, nem tudom, hány évünk van hátra. Egyedül neveltem fel a gyerekeimet, a lehetőségeimhez képest mindent megadtam, hatvanévesen talán nem önzés, hogy a saját életemet akarom élni.

Rozi igazi közösségformáló. „Egész életemben szerettem nyüzsögni, szervezkedni, segíteni. A barátaim sokszor úgy is hívtak, hogy Teréz anyu. Sokan feltételezik, hogy ezzel a tanácsadással én pénzt keresek, pedig erről szó sincs. Jó társaság jött össze, szervezünk kirándulásokat, járunk étterembe. Itt vidámak az emberek, az idősek tovább élnek. Az itt lakók hetven százaléka hatvan pluszos. Összekovácsolódtunk. Mindig legalább tíz-tizenkét lakáskulcs van nálam, én is odaadom a miénket másnak.

Élünk, amennyire csak lehet, mert azért jöttünk, hogy éljünk. Nekünk, nyugdíjasoknak ez itt maga a Kánaán. Soha nem gondoltam volna, hogy külföldön fogok élni. Röghöz kötött és honvágyas ember voltam. De amikor először jártunk itt, nem vágytam haza. Mindig süt a nap, mindenki mosolyog, a teraszunkról a tengert látni a távolban, van két narancsfánk, rogyásig naranccsal, októbertől február végéig arról isszuk a narancslevet.”

Fotó: Privát, Adobestock