Képzeld el, hogy leülsz valakivel beszélgetni, akinek a dédapja a Nyilaskeresztes Párt egyik alapítója volt – miközben a te nagymamád Auschwitz túlélője. Fullajtár Andrea és Meskó Zsolt most pontosan ezt tették meg Hidas Judit műsorában. A „Párban” című adásban a történelem nem könyvlapokon, hanem elevenen, családi emlékekben, bűntudatban, szégyenben és megbocsátásban kel életre.
Meskó Zsolt dédapja nyilas politikus, Fullajtár Andrea nagymamája deportált túlélő – és ők most együtt keresik a választ arra, mit kezdhetünk a kollektív traumával, a generációkon át öröklődő félelemmel, bűntudattal és hallgatással. Lehet-e gyógyulni a múltból, és meg lehet-e érteni egymást, ha valaha a szögesdrót két oldalán álltak az őseink?
Ez az adás nemcsak két ember története, hanem mindannyiunké, akik a magyar múlt sebeit hordozzuk – kimondva vagy kimondatlanul.
Nem könnyű beszélgetés
A „Párban” legújabb epizódja nem könnyű beszélgetés. Fullajtár Andrea színésznő nagymamája Auschwitz túlélője volt, aki tíz hónap deportálás után, évtizedekkel később írta meg naplóját – a „Tények tanúja” sorozatban nemrég megjelent dokumentumot. Meskó Zsolt író-rendező dédapja, Meskó Zoltán viszont az első magyar nyilaskeresztes párt alapítójaként vonult be a történelembe.
„Ma először ül le kamerák elé két olyan ember, akiknek a felmenői valaha a szögesdrót ellentétes oldalán álltak” – mondja Hidas Judit a műsor elején.
Mindkettőjük története ugyanonnan ered: a 20. század legsötétebb magyar fejezetéből. De ami igazán megrázó, az nem a múlt, hanem az, ahogy mindketten ma is viselik annak lenyomatait.
A ceruzacsonk, amibe belesűrűsödött a túlélés
Fullajtár Andrea gyerekként egyetlen tiltott tárgy körül kezdett gyanakodni: egy ceruzacsonk körül, amelyen ez a szó állt: Breslau.
„Mindig le akartam venni, hogy rajzoljak vele, de a nagyanyám mindig azt mondta: az nem arra való.”
Később derült ki, hogy ez a ceruza Auschwitzból érkezett, és a nagymamája ezzel írta a deportálás alatt vezetett naplót. A napló sokáig elásott trauma volt. A nagymama húsz évig nem volt képes újraolvasni, amíg egy idegösszeomlás után orvosa rá nem vette: nézzen szembe a múlttal.
„Muszáj elővennie, különben nem fog tudni tovább élni” – mondta neki a kezelőorvosa.
A napló és az újraírt élet története azóta is visszhangzik Andrea generációjában. „Szerintem az a trauma, amit ő ott átélt, minden irányban hatott. Az anyám sosem tudott vele igazán közel kerülni, mert a gyász elmaradt. Ő megpróbált úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna – de nem lehet úgy élni.”
A Goebbels-csésze és a Nicht vor dem Kind
Meskó Zsolt története egészen más, de a hallgatás ugyanaz. „Én csak egy kifejezésen keresztül értettem meg, hogy itt valami titok van: Nicht vor dem Kind. Vagyis: semmit a gyerek előtt.”
Gyerekként egyszer a családi vitrinben egy különös csészére mutatott rá. A nagymamája csak annyit mondott: „Az a Goebbels csészéje.” Mire valaki rászólt: Nicht vor dem Kind!
Zsolt csak kamaszként értette meg, mit is jelent ez a név. Egy iskolatársa mutatta meg neki a Magyarország című lapot, benne a cikket Meskó Zoltánról – „nem a te rokonod véletlenül?”
„Hát ez ismerős” – mondta akkor, és otthon kérdezni kezdett. A hallgatás fala lassan omlott le. A dédapját 1945-ben háborús bűnösként perbe fogták. Ő volt az első nyilvános per vádlottja Magyarországon.
„Sokszor, ha bemutatkozom, és kimondom a nevem, azt kérdezik: nem rokona maga annak a Meskó Zoltánnak? A név beleégett a kollektív tudatalattiba” – meséli.
Bűntudat, szégyen, terápia
Zsolt hosszú évekig próbálta megérteni, hogyan lehet együtt élni ezzel az örökséggel. A történelmi súly magánéleti tünetekké vált: álmatlanság, szorongás, irracionális félelmek.
„A terapeutám egyszer csak megkérdezte: miért nincsenek képek a falon? És akkor rájöttem, hogy nem merek akasztani semmit. A dédapámra kötél általi halált kértek. Én a mai napig félek az akasztástól.”
Ezt nevezi ő „ellen-Auschwitz-szindrómának”: ugyanaz a generációs trauma, csak a másik oldalról.
De az önvizsgálat nem maradt el: „Azt gondolom, mindannyiunkban ott lakozik egy kis diktátor, egy kis náci. A kérdés az, felismerjük-e, és választjuk-e helyette a jézusi utat.”
Két oldal, egy fájdalom
Fullajtár Andrea Auschwitzban találta meg a belső békét. „Ott éreztem először, hogy van közöm a dédanyámhoz. Mintha kioldódott volna valami blokk bennem. Azóta nincs bennem az a riadalom, hogy élek, de miért kell élnem.”
Zsolt pedig az évek alatt megértette: a gyógyulás csak a szembenézésen keresztül lehetséges.
„A múlttal kapcsolatban nem szabad hazudni. A történelmet kutatni kell, meg kell osztani. Mert ha nem beszéljük ki, a hazugság modelleként él tovább.”
Hidas Judit kérdésére, hogy „ez a beszélgetés segíthet-e abban, hogy mások is elinduljanak ezen az úton?”, mindketten bólintanak. „A sebek bennünk érnek össze” – mondja Andrea.
„Ugyanúgy szenved az, aki a túlélők leszármazottja, mint aki az elkövetők gyermeke.”
A harmadik generáció terhe
A műsor egyik legerősebb pillanata, amikor a színésznő és az író arról beszélnek, hogyan öröklődnek tovább a traumák. „A csótányok kísérletében a következő generáció már tudja, merre ne menjen. Az emberi faj is így működik – csak lassabban tanul” – mondja Meskó.
„A mi gyerekeinkben is ott vannak ezek a minták, hiába fogadtuk meg, hogy nem adjuk tovább. A traumák tudat alatt működnek.”
Fullajtár hozzáteszi: „Szerintem a harmadik generáció már sebbel születik. De ha beszélünk, ha kérdezünk, ha hallgatunk egymásra, akkor talán egyszer eljön az a pont, amikor végre beforrhatnak a sebek.”
Ez is érdekelhet
Amikor két sors egymásba ér
A műsor végén Hidas Judit csendben mondja: „Közel harminc éve ismeritek egymást, és még soha nem beszéltetek erről.”
Most megtörtént. Egy Auschwitz-túlélő unokája és egy nyilas politikus dédunokája egymás szemébe nézett – és beszélt.
„A múltból nem lehet kilépni, de meg lehet vele békélni” – mondja Zsolt. „És talán ettől leszünk végre szabadok.”
Fotó: RTL
